Shakespeare leánytestvérének sorsa

„Behn asszony könyveit még egynémely öreg ház féregrágta könyvei között megtalálni, de általában véve a tisztességes társadalom már két generációval ezelőtt kitaszította őt magából. Ha Behn asszonyt egyáltalán olvassák még, az kizárólag a tisztességtelenség, sőt a szégyentelenség szeretetéből fakadhat. Behn asszony életművének már saját korában is botrányos híre volt… igaz, ez nem volt akadálya annak, hogy tisztességesen eltemessék a Westminster-apátságban, de nagy kár, hogy könyvei nem rohadtak el testével együtt. És az, hogy ezeket most előbányászszák a feledés homályából, valóban megbocsáthatatlan.” ĺgy ír 1862-ben az angol Saturday Review.

Aphra Behn egyike volt a XVII. század vége kedvelt angol színdarabíróinak. Tizenhét év alatt tizenhét színdarabot írt, amelyek a közönség körében rendkívüli népszerűségnek örvendettek. A kalandokat kedvelő nő hírében állta: Nyugat-Indiába utazott, részt vett a rabszolgalázadásban, megismerkedett egy indián törzzsel, amelynek tagjai sosem láttak még fehér embert, II. Károly király kémje volt. Harcolt a rabszolgaság és a nők alárendeltsége ellen. Színdarabjai mellett tizenhárom regényt is írt, abban a korban, amikor Angliában még nem írtak regényeket. Ha férfi lett volna, csodálatos élete beletartozna abba a néphagyományba, amelybe Robin Hood is tartozik. De már saját korának írói is figyelmeztettek arra, hogy a nő, akinek nevét nyilvánosan ismerik, elvesziti „hírnevét”. A későbbi irodalomtudomány egyenesen azt próbálta meg bizonyítani, hogy valójában soha nem is létezett. Aphra Behn művei bátrak, szókimondóak. Hasonlók voltak persze a férfiak által írott színdarabok is, de ez a kor szokásához tartozott. Aphra Behn nem kapott klasszikus nevelést, melyben beletartozott a latin és grög nyelv ismerete. Színdarabjaiban nem nyüzsögnek az antik istenek, és nem találunk utalásokar római mondákra, ami pedig a kor kritikusainak szemében a jó színdarab ismérve lett volna. A legrosszabb azonban az volt, hogy színdarabjaiban olyan dolgot hozott felszínre, amelyet ma női nézőpontnak nevezünk: azt, hogy a nők másként élik meg a dolgokat, mint a férfiak. A férfiuralmú társadalomban a férfiakat a nők szemével láttatta. Ezt szégyenletes sértésként értelmezték, annak ellenére, hogy Aphra Behn igyekezett úgy fogalmazni, hogy ne űzze el közönségéből a férfiakat, akiktől megélhetése függött. Életművében két erő áll egymással szemben: egyfelől a vágy, hogy komolyan szóljon a nők életéről ebben a fojtogató világban, másfelől az a nem kevésbé erőteljes vágy, hogy közönsége kedvében járjon. Köszönetképpen gúny és feledés lett osztályrésze. Csak e század nőmozgalma emelte Aphra Behnt típusesetté: példaként arra, mi történik a nővel, aki nem rendeli magát alá a közösség szabályainak.

A kultúrában a nők számára leginkább a modell és a fogyasztó szerepét engedélyezték. Mind modellként, mind közönségként a nő csupán célpont volt, aminek a teremtő munkához semmi köze. Ez a helyzet kitűnően beleillett a patriarchális gondolkodásba, amely szerint a férfi aktív alkotó, a nő pedig passzív befogadó. A nők művészete különbözött a férfiakétól, s mivel a művészetet mindig a férfiak határozták meg, a női kifejezésmódot nem fogadták el művészetnek. A hímzés, a szövés, a bőrdíszmű, a virágcsendélet nem marad meg úgy, mint a falra akasztott festmény.

Aphra Behn történetét Kaari Utrio finn történész-írónő könyvében olvastuk, amelyet a világ sok nyelvére lefordítottak 1984, megjelenése óta. 1989-ben látott napvilágot a magyar kiadás. Az írónő kisebb-nagyobb felháborodást keltett azzal az állításával, hogy a történelmet eddig férfiak írták férfiak számára, következésképpen hamisan vagy legalábbis egyoldalúan. S hogy a világ rendje helyreálljon, ő megírta az európai nők történetét a nőknek. „A nem alkalmazkodó ember sorsa a szenvedés, akár férfi, akár nő az illető. Szenvedésük árán Európa lassanként humánusabb és jobb világgá változott. Ezért mondok köszönetet valamennyi múltbeli testvéremnek, különösképpen azoknak, akik nem alkalmazkodtak.” (bol)