Séta a hóban

Eljött a hóesés. Pislogva ébredeznek az utcai lámpák és hatalmas hópelyhekben, sűrűn hull a hó. Eltompulnak a zajok, csak a csend muzsikál nyugtatón, halkan az éjszakában. Nincs is jobb dolog a világon ilyenkor, mint meleg csizmát húzni, kabátba bújni és nekivágni a hófedte tájnak. Szinte harapni lehet a levegőt. A hópelyhek simogatva olvadnak el az arcomon. Mint a gazdasszony, amikor porcukorral szórja meg az ünnepi kalácsot, úgy hintik be az égiek is kristályporral a vidéket. Ahogy nézem a fésületlen, boglyos fák hólepte ágait, valóban a tegnapi mákos patkó jut az eszembe.

Jó ilyenkor sétálni a faluban. Szervusz, Világ! Köszönök rá az ismerős házakra. Benézek minden ablakon, meglesem a benti fényeket. Elképzelem a pattogó, meleg kandallót, körülötte a háziakat. Talán nem is olyan nagy bűn lopni keveset a mások öröméből. Hóban hempergő gyerekekkel találkozunk. Mindkettőnél hatalmas hólabda, alig bírják görgetni. Ruhájukról csimbókokban lóg a ráfagyott hó, arcuk fagypiros, de mit számít az ilyenkor.

Még bennünk él a tavalyi kántálás hangulata is. „Menjünk el ma is kántálni!” – jön az eszement ötlet. „Még ily bolondságot!” – intenek rendre az asszonyok. – „Na nem úgy igazából, csak néhány ismerősnek. Eb, aki megharagszik azért, ha énekelnek az ajtaja előtt, még ha már elmúlt is kilenc” – feleselünk a fehérnéppel. ĺgy már nem annyira szálkás a gondolat, elindulunk hát felvidítani barátainkat.

Keljetek fel, akik aludtatok! Szól az ének, de nem kelnek fel. Keljetek fel, akik aludtatok! Kezdjük még egyszer. Erre már előjönnek a háziak kicsit meglepődve, de mosolyogva.

„Valaki van nálunk, mert ég az udvaron a lámpa” – szólal meg barátom. Ahogy odaérünk, látjuk, hogy két lánya állt neki „titokban” elseperni a havat az udvarról. Két szalmaszál hatalmas hólapáttal. Meglepődnek ők is, mert különös ajándéknak szánták.

„Zoli bácsi, ott egy angyal a lámpa alatt! – szól hozzám a kisebb. – Nem látja? Na jó, akkor csinálok ide is egyet.” Ezzel hanyatt dől a puha hóba, kezével és lábával le-fel csapkodva. Ahogy felkel, valóban egy szálló angyal lenyomata marad utána. Egy szőke, kedves arcú mindig mosolygó angyalka képmása.

Elköszönünk a lányoktól, és tovább indulunk. Ritkul a hóesés, de az utakat ekkorra már vastagon belepte az égi takaró. A templom, mintha egy képeslapról csúszott volna le. Hófödte hajléka Istennek, embernek. A vén nagyharang meg sem mozdul, nehogy megzavarja a táj békéjét. Tornya, mintha csak úgy földbe szúrták volna, kicsit ferdének tűnik, de tudom, ez csupán a friss havon elcsúszott lámpafény csalóka játéka.

Lassan hazaérünk. Eláll a hóesés, nem hallatszik a világ zaja sem, csak a csend muzsikál nyugtatón, halkan az éjszakában.