Segítség, elromlott!

Azt, hogy az ember gyereke bizony olykor-olykor hisztis, nem szokás bevallani. A különféle babamagazinokban csupa mosolygós, derűs, vidám, angyali meg mit tudom én, még milyen sztárbabákról olvasni.

Lassan négy éve vagyunk gyakorló szülők. Hát, kérem szépen, ezennel bevallom: a mi gyerekünk nem/sem tökéletes. Bár rendkívül értelmes, szép (nekünk legalábbis ő a legszebb), tisztán beszél, remekül rajzol, önállóan is eljátszadozik, elalszik, hm, bizony előfordul, hogy hisztizik egy sort. A dolog tavaly nyáron tetőzött igazán, amikor sírva keltünk, ordítva feküdtünk, csak úgy, olyan valódi, nagybetűs OK nélkül napokon át semmi sem volt OKÉ. Próbáltunk rajta állítani: előbb szépen, aztán csúnyán – a fenékre verésig merészkedtem. Nem vagyok a testi fenyítés feltétel nélküli híve, de vannak olyan esetek, amikor bizony elkel egy-két anyai fenekes.

Nem szeretem az „elvisz a tollas” típusú fenyegetéseket sem (lehet, hogy pszichés okok miatt – gyerekkoromban az én falumban gyakori vendég volt a tollas, biztos rendes gyerek voltam, mert nem emlékszem, hogy odakínáltak volna neki), mégis kitaláltam a magunk egyszemélyes javítóintézetét. Szepes Mária Pöttyös Panniját nézegettük, azt a részt, ahol Panni elromlik, és egyre csak azt hajtogatja: Nem! Nem! Nem! – mindenre és mindenhol. A nagymamája meg nem kiabál, nem pöröl, hanem szépen kézen fogja, és elviszi az ezermester Rónai bácsihoz, annak műhelyébe, hogy otthagyja éjszakára vagy addig, amíg meg nem javul. Panni persze gyorsan meggondolja magát, és inkább úgy dönt, hogy jó lesz. Azokban a nehéz, szülőpróbáló időkben sokat jártunk cipőt javíttatni (sajnos, mindig ugyanazt), onnan jött az ötlet, hogy minálunk, Újvárban is van ám egy bácsi, aki gyerekeket javít, és éppen a cipész bácsi műhelye mellett szereli fáradhatatlanul az elromlott lányokat, fiúkat vegyest. A kedves vagy éppen kedvetlen szülő odaviszi a műszaki hibás csemetéjét, és jól otthagyja, Kovács bácsi pedig kezelésbe veszi. Ha kell, éjszakára is magánál tartja az illetőt, és mivel pici a műhelye, a javítandó, rendkívül kezelhetetlen gyereknek egy ágyban kell aludni a kék-fehér csíkos pizsamás (Adél imád a részletekbe menni), nagy bajuszú, és azonmód ráncos Kovács bácsival. Ez a szöveg – azóta is a legbadarabb találmányom – az elalvás előtti nehézségeket volt hivatott leküzdeni. Mondhatom, hatásos volt: felajánlottam ugyanis, hogy én ingyen és bérmentve (Kovács bácsi meg rengeteg pénzbe kerül) megjavítom Adélt, síppal, dobbal, de főleg rengeteg öleléssel meg puszival. Szinte minden esetben célt értem, a lány megnyugodott, és hajlandó volt elaludni.

Na, ez a dedós szöveg idén már nem jön be, nem is nyomatom, különben is bevallottam, hogy az egészet csak kitaláltam. Adél meg már olyan nagy lány, hogy csak na, mondja, neki nincs szüksége ilyesmikre, nekünk viszont annál inkább: a hiszti „nem veszett el, csak átalakult”. Most az öltözködés meg a frizura körül megy a hercehurca, rengeteg a megjegyzés, hja kérem, legalább tudjuk, hogy lányunk van. Csak az a bökkenő, hogy a gyártónál sem reklamálhatunk...