Salamon a király

Ige: „Ezt mondta Nátán: Uram, király! Mondtad te azt, hogy Adónijjá lesz a király utánad, és ő fog trónodra ülni? Mert ő ma elment, és sok bikát, hizlalt borjút és juhot áldozott; meghívta az összes királyfiakat, a hadsereg parancsnokát, meg Ebjátár papot... De engem nem hívott meg, sem Benáját, sem szolgádat, Salamont.” (Királyok első könyve 1, 24–27)

A népmesékben gyakran fordul elő, hogy a harmadik, a legkisebb fiú az, aki legyőz minden akadályt, kiáll minden próbát, és végül elnyeri méltó jutalmát: királyságot, gazdagságot, feleséget, akár még tündérországot is. Mára már viszont jócskán „kijózanodtunk”, és ha még maradtak is álmaink, a meséknek már rég nem hiszünk. Azokról a mesékről, melyeket meg gyermekeink ömlesztve kapnak a különböző csatornákon, jobb nem beszélni (vagy nagyon is kéne!), hisz elfogadható emberi példákat nem állítanak, álmokat nem ébresztenek, legfeljebb rémálmokat. Van-e még érték, erkölcsi mérték, vagy a szabadság álarca mögött megbúvó gyeplőtlen szabadosság válik irányító elvvé? Esetleg a profit oltárán embert, országot és nemzetet könnyedén föláldozó önzés válik uralkodóvá? Megannyi kérdés, amit a Gonosz úgy próbál elhallgattatni, hogy egyszerűen nem hagy rá időt. S marad a hajtás, a gyűrődés és a beletörődés. Mert neki bármi jobb annál, hogysem az ember az Isten dolgai felől érdeklődjön, az ő akaratát keresse.

A királyok első könyvét olvasva mintegy háromezer évet lépünk vissza az időben. Ismeretlen viszonyok, de nagyon is ismerős emberi érvek és érdekek mozgatják az események láncolatát. Még Dávid király uralkodik hivatalosan, de már igen élemedett korú, környezete mindent megpróbál megtenni annak érdekében, hogy egy kicsit „fölmelegedjen”. Adónijjá, viszont már elég forrónak tartja a pillanatot ahhoz, hogy cselekedjen, akár egy kicsit meg is gyorsítsa az események folyamát, mert a természetes folyamatok túl lassúnak tűnnek. Akik korban előtte voltak, Amnón és Absolon is meghalt, most az ő ideje jött el. Pedig intő jelként lebeghetett volna előtte lázadó fivére példája. Csak az a baj, hogy nagyon ritkán tudunk tanulni a mások hibáiból!

Vagy az is lehet, hogy valamit megtudott arról, hogy Dávid nem a környező népeknél megszokott, később általánossá vált dinasztikus elvet akarja követni, miszerint a legidősebb fiú utód örökli a trónt. De Dávid maga sem volt családjában a legidősebb fiú, és az Úrra tett ígérete szerint majd őt is Salamon, a Betsabé gyermeke követi a trónon. Ezzel próbált a maga legrafináltabb módján szembeszegülni Adónijjá. Mindenkit meghívott az áldozatnak álcázott puccsra, aki valamit is számított, de kihagyta az Isten prófétáját és az Úr választottját, Salamont.

Tudjuk, hogy a „majdnem igazság” a „legtökéletesebb hazugság”, ezért nem kérdik a lakoma résztvevői, mit is mond minderről az Úr. De mint ahogy a törvény ismeretének hiánya sem mentesít a törvény megtartása alól, úgy az Isten szavának figyelembe nem vétele sem jelenti azt, hogy az Isten akarata nem jut érvényre. Hiába gondolta volna Éva, hogy ő csak egy kicsit kóstolja meg a tiltott gyümölcsöt, hiába gondolta Káin, hogy ő csak most az egyszer egy kicsit „megleckézteti” Ábelt, a következmények egyik esetben sem maradtak el. Nem lehet csak egy kicsit hazudni, csak egy kicsit lopni, csak egy kicsit csalni, csak egy kicsit becsapni a másikat. Attól az még hazugság, lopás és csalás marad.

Amikor Isten azt mondta, hogy uralkodj a földön mindenen, az nem azt jelentette, hogy irtsd ki, tedd tönkre, szennyezd halálra – mert ennek következményeit is viselni kell. Az Úr Jézus sem azt mondta, hogy a törvény eltörlésére jött, hanem azért, hogy betöltse azt.

A király mégis Salamon lett, mert az Isten döntéseit nem lehet figyelmen kívül hagyni. De Adónijjá is megragadhatta az oltárt, és kegyelmet nyert, hiszen az Isten nem gyönyörködik a bűnös halálában, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Jézus ezért adta áldozatul önmagát. A Krisztus keresztje, az Ő áldozata ma is menedék.

A szerző református lelkész