Ha bemegyek egy nagyáruházba, azonnal csoportosítani kezdem az embereket. Három csoportot tartok nyilván. Az elsőbe azokat sorolom, akiket még nem loptak meg, a másikba azokat, akiket ugyan nem loptak meg, de van olyan közeli hozzátartozójuk, barátjuk, munkatársuk, akit már igen.
Sajnos a segítőkész embertípus is kihalófélben lévő faj
Jómagam is a harmadik csoport bélyegét viselem. Nem sokkal a legújabb pozsonyi Tesco hipermarket megnyitása után kerültem egy tolvaj keze ügyébe, aki úgy is el tudta venni a táskámat, hogy csak öt-hat másodpercre engedtem el, amíg a megszemlélt, de nem megfelelő árut visszaraktam a polcra. Nincs szándékomban ecsetelni a sokkot, amit akkor átéltem, se az utána következő ügyintézés fáradalmait és anyagi vetületét.
Hanem van egy szomorú tapasztalatom mindezeken kívül. Amikor kétségbeesve vártam a kihívott rendőrökre az áruház előtt, eszembe jutott, hogy haza kellene telefonálnom, otthon van-e már valaki a családból. Mert attól féltem, hogy amíg én a rendőrökkel diskurálok, valaki kitakarítja a lakást, hisz a címem ott van a személyimen, a lakáskulcsok meg mellette. De nem volt egy fillérem sem, ezért sorra megszólítottam az embereket, hogy nem adnák-e kölcsön a mobiltelefonjukat. Nem tudom, hányan, de a fél óra alatt, amíg várakoztam, mindenki elutasította a kérésemet. Azaz senkinek nem volt mobiltelefonja! Még azoknak sem, akiknek ott lógott a derékszíjukon! Bocsánat, egy férfinak mégiscsak volt, de éppen lemerült! Úgy sajnálta, hogy nem segíthet! S épphogy mindezt elmondta, felhívta valaki, ő meg szemrebbenés nélkül vidáman cseverészett. Kénytelen voltam hát cselhez folyamodni: amikor egy fiatal nő éppen befejezte a telefonbeszélgetést, odaléptem hozzá, elmondtam neki, milyen kátyúba kerültem (ezt persze azelőtt is mindenkinek elmondtam), ő is végigmért, mint mások, de nem volt szíve (vagy módja) elutasítani, s mondta, hogy diktáljam a számot. Ő maga hívta fel a lakásomat, s csak azután adta kezembe a telefonját, amikor egyik gyermekem bejelentkezett. Egy szempillantás alatt elmondtam, hogy ellopták a táskámat, s ne mozduljon otthonról, amíg haza nem jövök. Igazán hálás voltam az ifjú hölgy segítségéért, de őt nem nagyon érdekelte se a hálám, se a balszerencsém, örült, hogy visszakapta a mobilját, s felszállt az éppen indulni készülő autóbuszra.
Nem egyszer fordult már elő, hogy valakit kisegítettem a telefonommal. Sohasem várok ezért ellenszolgáltatást, örülök, ha segíthetek. S mikor nekem van szükségem mások segítségére, magamra maradok.
Amikor elmondom ezt az ismerőseimnek, védelmükbe veszik az idegeneket, mondván, bizony úgy járhatok majd, mint a táskámmal. Bárki elkérheti a másik mobiltelefonját, aztán esetleg elfut vele. Mindenkinek vannak rossz tapasztalatai, ezért inkább óvatosak az emberek. S hogy ez nem is csoda. Ami pedig engem illet, szerintük éppen az én viselkedésem a meglepő. Hát hogy lehetek olyan könnyelmű, hogy bárkinek kölcsönadom a saját tulajdonomat? Erre én csak csóválom a fejemet, s nem bírom felfogni, hova lesz a világ a spontán segítőkészség nélkül, ami még nem is olyan régen természetes emberi tulajdonságnak számított.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.