Röviden a vendéglátás művészetéről

Köztudott, hogy a családi ünnepek előtti várakozás a legizgalmasabb és egyben a legnehezebb feladat. Ki mondhatja el magáról, hogy sosem kutatott ajándék után, nem torkoskodott bele az előre elkészített süteménybe? Az ünnep mindig a bőséget jelenti, hiszen ajándékot kapunk és sok jó falatot, de a figyelem, az önmegtartóztatás, a türelem próbaköve is. Ezek egyben a kulturáltság alapismérvei. Figyeljünk meg ilyen szemmel egy ünnepi ebédet.

Megérkeznek a vendégek, s máris gyakorolhatjuk a várakozás erényét. Vendéglátóként aggódhatunk, hogy kihűl a leves, odasül, kiszárad a hús, mégsem ültethetjük rögtön asztalhoz vendégeinket. Az ünnepi étkezés mindig lassan, kényelmesen zajlik. De a várakozás legfőbb célja, hogy időnk legyen felmérni, kinek mire lenne szüksége: esetleg kávét, ásványvizet, egy korty aperitifet inna ebéd előtt. De a látogatás a vendég számára is a türelem negyedóráival kezdődik. Nem ülhet le rögtön az első üres székre, legfőképpen nem a tálaló mellé, jelezve, hogy farkaséhes. A vendég várja meg a háziak eligazítását, s próbálja észrevenni, miben segíthetne. Meg kell várni, hogy az idősebbekről és a gyerekekről gondoskodjanak először. Azt talán mondani sem kell, hogy a férfiak csak a nők után ülhetnek le. S most képzeljük el, hogy végre mindenki együtt van, mégis tovább kell várakozni. Meg kell várni, hogy a háziasszony bejelentse, kész az ebéd, üljön asztalhoz a társaság. Mindezt a legkevesebb széktologatással és zajjal illenék megoldani. Az étkezést pedig egyszerre kell elkezdeni, ami szintén nem kis türelmet igényel az éhes vendégtől. Vagyis várjuk meg, amíg ki-ki vesz a körbekínált tálból. Bármilyen ínycsiklandozó illatok szállnak is a tányérunkból, nem nyúlhatunk a kanál után, amíg az asztalfőn ülő nem veszi kézbe az evőeszközét. Ez az a jel, ami után mindenki elkezdheti az evést. Ehhez már hat-hét éves kortól hozzászoktathatjuk a gyerekeket.

Némi figyelemmel megoldható, hogy amíg összeverődik a táraság, az idősebb vendég, gyerek kapjon egy pogácsát, egy falat kalácsot, és így már képes lesz türelmesen kivárni a közös étkezést. Az elmúlt negyven évben szinte kötelezővé vált hangos jó étvágyazással elkezdeni az étkezést. Tudnunk kell, hogy a sokat emlegetett régi polgári házaknál ez nem illett, és a nyugat-európai országokban ma sem kívánnak jó étvágyat. Nálunk mára szinte már kötelezővé vált ez a szokás, igen nehéz lenne elhagyni. ĺgy a kulturáltságára és a régi hagyományokra adó háziasszonynak áthidaló mondatokat ajánlunk. Például mondhatnánk azt az étkezés előtti pillanatnyi csendben, „örülök, hogy itt vagytok, örülök, hogy az asztalomnál látlak benneteket”. S ez jöhet szívből, mert jó érzéssel tölti el a háziasszonyt, sőt diadal, ha ünnepi asztala körül láthatja szeretteit. Hiszen minden közös étkezésnek, minden vendégeskedésnek a legfőbb mondanivalója, hogy jó együtt lenni, örülünk a többiek jelenlétének, képesek voltunk félretenni viszályt, haragot, sértődöttséget. Ezt fejezik ki azok az apró, de kétségtelenül önmegtartóztatást igénylő, kulturált étkezési szokások, mint az egy időben történő asztal körüli helyfoglalás, az étkezés közös elkezdése, vagy egymás bevárása a fogások között. (ti)