Rod Stewart kék zakóban, egy lépcsőfeljáró alján

Hetvenhárom év, ebből minimum ötvenöt a zene szolgálatában. Noha a „nyilvános éneklés iránti olthatatlan vágy” már korán kifejlődött benne (a megnevezés az egyaránt olvasmányos és szellemes memoárjából származik, amely Rod – Önéletrajz címmel magyarul is megjelent), a skót származású egykori londoni proligyerek, Roderick David Stewart profi futballkarrierről álmodozott. Tizenöt évesen az egyik harmadosztályú labdarúgóklub el is hívta egy próbajátékra, de nem szerződtette. Ha a meccs nem így alakul, lehet, hogy később nem vállal tucatnyi alkalmi munkát, nem kezd West End-i kocsmákba járni, majd nem csapódik egy beatnik bandához, amellyel – véletlenül – felgyújt például egy háztetőt. És az is lehet, nem kezdett volna mondjuk vasúti peronok mellett egy szál harmonikával zenélni. 

Felesleges azon merengeni, miképpen alakulhatott volna a világháború végén született sztár sorsa. Merthogy Rod Stewart mára bebetonozott név a zeneiparban, de a hollywoodi Hírességek Sétányán is, és miután kétszer beválasztották a Rock and Roll Hírességek Csarnokába, a clevelandi intézet történetében is. (Utóbbi bravúrt, mármint a kétszeres tagságot úgy érte el, hogy előbb saját szólókarrierje, majd a Faces együttes tagjaként kapta meg a címet.) Egyébként a sajátos, igencsak rekedtes énekhangú Stewart karrierjének csillaga onnantól kezdve ragyogott a legfényesebben, hogy 1975-ben Kaliforniába költözött. A diadalmenet a nyolcvanas évek végéig tartott, részben olyan slágereknek köszönhetően, mint amilyen az angol toplistát négy hétig vezető Sailing, a Beatles-feldolgozás, a Get Back, a Cat Stevens-nóta újraértelmezése, a The First Cut Is the Deepest. Nem szabad megfeledkezni két megdönthetetlen népszerűségű slágerről sem: a Da Ya Think I’m Sexy? kezdetű diszkó-himnuszról és a Hot Legs című, szívdöglesztő vadságú dalról. 

Habár a ’90-es évtized nem takar sem túlságosan termékeny, sem túlságosan sikeres éveket Stewart életében, az évtized közepén azért csak sikerült elérnie, hogy újabb dobással váljon legendává. Történt ugyanis, hogy 1994. december 31-én újévi koncertet adott a Copacabanán, ahol nem kevesebb, mint 4,2 millió néző gyűlt össze, hogy élőben hallhassa a koncertet és láthassa az éjféli tűzijátékot. Ezzel a fellépéssel azóta is tartja a valaha volt legnagyobb közönség előtt ingyenes koncertet adó zenészek csúcsrekordját, pedig az AC/DC és a Rolling Stones is erősen a nyomában liheg. Alig tíz évvel később már egyéni szintet javított, igaz, más „műfajban”: 2002-re már túl volt a százmilliomodik eladott albumon. (2018-ra már a kétszázmillión is.) Ez annak fényében igencsak jelentőségteljes, ha figyelembe vesszük, hogy ötvenöt éves korában – amikor mellesleg rendszeresen koncertezett, mindennap edzett és hétvégenként focizott – pajzsmirigyrákot diagnosztizálnak nála. Szerencsére az orvosok időben ismerték fel az énekesek hangjára legnagyobb veszélyt jelentő megbetegedést, ezért néhány hónap elteltével már újra nyeregben érezhette magát.

Sőt, mi több: akkor, amikor azt hitte, már nem lesz több slágere, futószalagon kezdte gyártani őket.

A hozzám hasonló Rod Stewart-fanok szeretik az előadó szinte összes korszakát, legyen szó akár a roots rock és blue-eyed soul jeligére hallgató korai albumokról, a kicsit „folkosabb” hangzásról, a hetvenes-nyolcvanas évek hagyományos poprock és diszkóslágereiről. A rajongó fül nem tudja nem értékelni a kortárs amerikai dalszerzőóriások, például Bob Dylan vagy Tom Waits költeményének, netán az északír Van Morrison dalszövegének szívvel-lélekkel megtöltött feldol-gozásait (Forever Young; The Downtown Train; Have I Told You Lately). Ugyanakkor a tekintélyes diszkográfia egyik albumsorozata kiváltképpen kedves számomra. Ez pedig az a The Great American Songbook, amely különböző CD-kből áll. Ezek közül az első akkoriban jelent meg, amikor az általános iskolával ismerkedtem, de csak évekkel később fedeztem fel magamnak. A hagyományos popsztenderdeket feldolgozó albumok sűrűn előkerülnek nálam, leginkább telente, mert nincs is annál nagyobb élvezet, mint egy hosszú nap végén, a kellemesen befűtött szobából a havas háztetőket vizslatva meghallgatni a The Way You Look Tonight-ot vagy az Ill Be Seeing You-t. A sorozattal végérvényesen a legnagyobbakkal egyenértékűvé lett Stewart erőfeszítéseit egyébként a komplett közönsége hálásan fogadta, csak az első albumból hárommillió példány fogyott – kizárólag az Egyesült Államokban.

Rod Stewart kék zakóban ül egy fa lépcsőfeljáró alján, a grádics külsejéből és méretéből ítélve minden bizonnyal egy régi házban. A kezeit egymáshoz illeszti, sráckori vagányságot idézve mered a kamerába. Noha útközben készített más albumokat is, a Fly Me to the Moon... alcímű ötödik korongnak, amelynek a borítóján Stewart így van megörökítve, szinte kimozdíthatatlan pozíciója van a megunhatatlanokat összefoglaló listámon. Tizenkét dal, előadva nincsen háromnegyed óra sem. Csakhogy mivel jazz és hagyományos pop örökzöldekről van szó, számomra bármelyiknek a meghallgatása felér egy kisebb égzengéssel. Kétségkívül vannak albumok, amelyeket nagyon könnyű hallgatni, éppen ilyen számomra az American Songbook ötödik felvonása. Ezt a felismerést előzte meg a „stewartizmusomban” a 2010-es Kapcsolat koncert, ahol az akkor hatvanöt éves előadó ingyenes műsorral szórakoztatta a tömeget. Nem vitás, a valaha hat-hét hónapos turnékat is vállaló művésznek nem ez volt élete show-ja, mégis tisztességes élményt adott annak a kétszázezernek, aki megtöltötte a budapesti 56-osok terét. Hiába sarkalatos pont a Rod Stewart-koncerteken a közönség megénekeltetése, az ezúttal szinte teljesen kudarcba fulladt. De a reszelős hangú trubadúr néhány dologgal emlékezetessé tette az estét. Mindjárt kezdésül azzal, hogy svájci pontossággal kezdte meg a fellépést, amely ugyanilyen akkurátusan, az előre kijelölt időben zárult. Másodszor, ha jól tudom, akkoriban kezdett arra ráállni, hogy a zenekara egyes tagjainak a szokásosnál is nagyobb teret biztosítson egy-egy ütős szólóval, hiszen nem titok, a hangja fokozatosan gyengül.

Egy évvel később úgy hozta az élet, hogy eljutottam Las Vegasba. A mindig égnek álló bozontú sztár akkoriban kezdte fellépéssorozatát a kaszinóváros ikonikus szállodájába, a Caesars Palace-ban. Óriásplakátok mindenütt, természetesen a hotelben is, ahol beálltam jegyet váltani a koncertre, amiről partner híján végül lebeszéltem magamat. Azóta készültek új albumai: a nem túlságosan izgalmas karácsonyi feldolgozáscsokor (Merry Christmas, Baby) több mint egymillió pél­dányban fogyott, a letisztult rock (Time), majd a folk munka (Anothy Country) pedig listaelső, illetve második helyen találta magát. Idén január végén Rod Stewart pedig újra meglátogatta a magyar közönséget. Elfogyott a tizenkétezer meghirdetett jegy, a lehető legvegyesebb korosztályból összeálló közönség pedig az első pillanattól nagyszabású show-műsort és buli hangulatot kapott a Papp László Budapest Sportarénában ülve-állva. Annak, aki évtizedek óta a pályán van, nehéz összeállítania egy olyan repertoárt, amelyben a legnagyobb kedvencek mellett új szerzemények is helyet kapnak: Sir Rodericknek, akinek a lovaggá avatása szolgált az egyik dal háttérvetítéséül, viszont ez igenis sikerült. A nagyon komoly, kéttucatnyi művészből álló nagyzenekari kíséretet akusztikus felállás erősítette, mostanában Rodnak ez fekszik igazán. 

De arról sem mondott le, hogy igazi attrakciót adjon. Előadónk ötször ruhát cserélt (cipőt is beleértve, a ruhák java pedig vagy testhez simuló bőrszerkó vagy ocelotmintás zakó), bőségesen kitöltötte a nem éneklésre szánt időt tánccal, ugrálással, dedikált labdák kirúgásával, de persze a számtalan legendásan szexi, kétes jelentésű mozdulatsor sem maradt el. A zárásra jött a legszínesebb háttér, a luficsorda az égből, a ritmusra a padlót püfölő lábak tengere, és a kisgyerek és a kisnyugdíjas közös éneklése. És mielőtt legördül a függöny, természetesen még ma is fel kellett csendülnie a Da Ya Think I›m Sexy? unásig ismert taktusának, hogy félig-meddig az a változat kerekedjen belőle, amelyet a közönséggel a koncertjein a lehető legélénkebb kapcsolatot ápoló Rod Stewart a DNCE amerikai popbandával tavaly készített változatban ad elő. Ezzel nem lehet mellényúlni, a magyar közönségnél sem – már csak azért sem, mert az eredeti dal elvitathatatlanul népszerű, éppúgy, mint a gyengécskébb újragondolás, amely fél évvel a debütálás után is szól a magyar rádiókból.

 Mészáros Márton