Remény sziklaszilárd alapon

1994 áprilisában az amerikai Maya klinikáról hazaküldtek egy Lynette nevű hölgyet azzal, hogy hasnyálmirigyét, tüdejét és máját a rák egy ritka változata támadta meg, s legfeljebb hat hete van még hátra. Lynette nem esett kétségbe, hanem eltökélte: figyelmét az Istennek és igéjének szenteli, mégpedig kizárólag azoknak a fejezeteknek, melyek a hitet erősítik. Környezete félelemmel és aggállyal teli, noha jó szándékú célzásait visszautasította. Volt ebben valami mélyreható: hitt abban, hogy éppen ezt kéri tőle Isten.

Egy hónappal később ellenőrzésre ment, s eredményeit a kitűnő szakorvos – egyébként nem hívő – nem volt hajlandó elfogadni, s még háromszor megismételtette a vizsgálatot. De kénytelen volt belátni: a rák elmúlt. Lynette kérdésére, hajlandó volna-e erről a tévében is tanúságot tenni, azt válaszolta: „Igen, ha a gyógyulás egy év múlva is beigazolódik.” Mindez tíz éve történt, s az orvos megtartotta szavát, kamerák előtt rámutatott egykori páciensére, s ezt mondta: „Csodát látok.” „Mindennap – mondja Lynette – igyekszem legalább két személynek elmondani, mit tett értem az Úr.”

Lynette tulajdonképpen túlélte a maga Golgotáját. Csak épp nem Pilátus, hanem a súlyos diagnózis ítélte volna szörnyű halálra. Nem szögek, hanem injekciók, szondák és katéterek szögezték volna a kórházi ágy keresztjére. Nem Veronika és cirenei Simon, hanem nővérek, orvosok és rokonok segítették volna az élet drámai végkifejletének elviselésében.

De ő eltökélte, hogy nem hagyja magát, mert élt benne a remény. De kiben nem él, ki ne keresne a reményben támaszt, kapaszkodót? Miért is költenének az amerikaiak évente – amint erről Billy Graham baptista lelkész beszámol – 125 millió dollárt a jósokra és jövendőmondókra? Ilyen drága a remény, ha az elhintője mások hiszékenységével kereskedő kapzsi ember. Vajon miért vetik az emberek csillagokba, számjegyekbe és kártyába a bizodalmukat, miért nem inkább Istenbe és hatalmába? Lynette nem olyasmiben reménykedett, ami homokvárra épült, hanem ami sziklaszilárdan áll. Isten igéjére támaszkodott, Isten jelenvalóságára, Isten hatalmára. Ez a remény volt lelkiéletének hajtóereje, a sötét jelen és a győzedelmes jövő közötti híd, a hajthatatlanság, a biztos halállal szembeni még biztosabb élet. A tények minden logikája ellenére hinni abban, hogy itt valami messze meghalad minden emberi számítást. Hasonlóan, amint a zsidók rácsodálkoztak a rézkígyóra a sivatagban, Lynette életében is megvalósult az e vasárnapi evangélium ígérete: „Úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne.” (Jn 3, 14) Hiszen amiként Jézus Golgotája után elkövetkezett a húsvét reggele, Lynette is túljutott a maga Golgotáján a Krisztus győzelmébe vetett hitével.

Hasonlóan rendhagyó egy bizonyos angol hölgy esete is, akinek ellopták a bankkártyáját. Csak hosszabb idő elteltével vette észre, s amikor letiltatta, biztos volt benne, hogy minden pénze odaveszett. Ehelyett hallatlan dolgot állapított meg: az eredeti összegnek sokszorosa volt a kártyáján. Az történt, hogy a tolvaj szerencsejátékra használta a kártyát, s nyert vele! A leleplezett tettes börtönbe vonult, a nyeremény a meglopott hölgyé lett. Bizony, sokszor úgy tűnhet, hogy mindennek vége, nincs mentség. S épp ilyenkor történik valami, ami győzelemhez és nyereséghez vezet. Nincs nagyobb nyereség, mint Krisztusban hinni, akinek győzelméből én is kivehetem a részem.

A szerző római katolikus pap