Remény, reménytelenség

Nemrég megkérdezte tőlem valaki: Mit tegyek, ha nem tudom, mit kell tennem? Manapság a nagy bizonytalanságok korát éljük, csalódások és reménytelenség váltják egymást. Évek óta arra várunk, hogy jobb legyen, ehelyett újabb és újabb kijózanodás ér bennünket. Valami hasonlót élhetett át a bibliai Jób is, amikor a „hol van az én várakozásom” kérdést boncolgatja. Ezt akkor teszi fel magának, mikor mindene megvan és jól megy a sora. Meggyőződésem, hogy napjaink igazi problémája a reményvesztettség. Ez ugyanúgy érinti a csúcson tündöklő hírességeket, mint azokat, akik most vesztették el mindenüket, amijük csak volt.

Azt szokták mondani, a remény hal meg utoljára, én mégsem ezt tapasztalom. Éppen a remény az, ami a leghamarabb elhagyja az embert. Úgy tűnik, megszűntünk hinni a boldogabb jövőben. Az európai átlagember olyan szkeptikus a jövőjét illetően, hogy egy gyermeknél többet már nem is mer a világra hozni. Már nem hisszük, hogy álmaink, melyeket fiatalon álmodtunk, valóra válhatnak. ĺgy lopja magát lassan a lelkünkbe napjaink legnagyobb ellensége, a reménytelenség.

Brian Kenon könyvét több nyelvre is lefordították. Négy évig volt rabságban, s amikor kikerült a borzalmas körülmények közül, megírta önéletrajzát. Olyan szavakkal írja le a fogság pillanatait, hogy az a bibliai Jób szavaira emlékeztet: „... a sivárság vesz körül, ahol már halál sincs, és már sírni sem tudok, semmit nem érzek, elhagyatott vagyok.” Ilyen a civilizációs betegség is. Ezt teszi velünk a mai korkövetelmény. A reménytelenség megtámad, és tönkreteszi a belsőnket. Olyan ez, mint a számítógépes vírus. Először minden feltűnés nélkül csak egy kis dokumentumot támad meg, de közben alattomosan tovább fertőzi a többit is, és behálózza az egészet. A legtöbbször véget sem ér azzal, hogy teljesen tönkreteszi a gépünket, hiszen az internet közvetítésével levelezés közben megtámadja a velünk kapcsolatba kerülő számítógépeket is.

Ugyanígy van ez a reménytelenséggel. Először feltűnés nélkül telepedik meg bennünk, megfertőz és egyre jobban magával sodor a csalódottság, a kedvetlenség, a fájdalom, a kiábrándultság és az önsajnálat. Ráadásul ezt a rosszkedvet átvisszük a környezetünkre is.

Van rá azonban gyógyír – mégpedig a remény. A remény, amely független attól, hogy mi történik körülöttünk, hiszen az ember belsejében zajlik. Egy kisfiút, aki súlyos égési sebekkel feküdt a kórházban, látogatni kezdte a tanító nénije, hogy bepótolja vele a tananyagot. S bár maga is nehezen viselte a látványt, s bár bizonytalan volt, hogy a kisfiú életben marad-e, a remény s a hit erősebb volt benne, és kitartóan járt hozzá. Hetek múlva hívatta őt az orvos. Megkérdezte, mit csinál a fiúval, merthogy rohamosan javulni kezdett az állapota. Semmi különöset, mondta csodálkozva a tanítónő. Csak később, amikor a fiúval beszélgettek, derült fény a titokra, mert azt mondta: ha nem lett volna remény arra, hogy meggyógyulok, nem járt volna olyan kitartóan hozzám a tanító néni, hogy ismételje velem a főnevet, a melléknevet, a matematikát. A reménység szikrája változtatta meg az állapotát.

A reménytelenség az a tekintet a jövőbe, amely elutasítja a mát. Legalább már holnap volna – talán már jobb lenne. Gyakran mondogatjuk, ha a gyermekeink felnőnének végre, ha már lenne egy új autónk, ha már mehetnénk valami egzotikus szabadságra. Ha azonban megjön a holnap, hiába lett autónk, hiába voltunk nagy-nagy nyaraláson, az is ugyanolyan, mint a ma.

A remény, a reménytelenséggel ellentétben viszont az a tekintet a jövőbe, amely nem utasítja el a mát. Már ma, most tegyünk valamit, hogy jobb legyen a jövőnk. A Biblia azt mondja, hogy Jézus Krisztus a dicsőség reménysége. A reménység a kulcsszava az Istenbe vetett hitünknek. Az igazi keresztény reménység nem a fantázia szüleménye, nem optimista megnyilvánulás vagy állandó viccelődés, hanem egyesülés ezzel az igazsággal. Legyen hát lelkierőnk a reménységre, hogy tovább tudjuk élni az álmainkat.

A szerző az apostoli egyház lelkésze