Régi korok emlékei a polgári és finom konyha legkipróbáltabb vényeivel

Szeretem a könyveket. Szakmai ártalom ez nálam, mert nem okvetlen csak a tartalmuk miatt, bár az sem másodlagos. Meggyőződésem, hogy a tartalmán túl egy könyv utóélete, mert hogy élete is van, sokban függ attól, hogy milyen a kivitelezése. Egy szemet gyönyörködtető kiadvány különös folyamatokat indít el az emberben. Éppen ezért csodálom a régi könyveket.

Pár évvel ezelőtt megkeresett egy ismerősöm. Rokonai padlásán egy valamikor magyar, ma már színtiszta szlovák faluban Pöstyén környékén, előkerültek valamiféle régi könyvek. Több száz. A baj csak az volt velük, hogy messze-távol senkinek se kellettek, magyarul íródtak ugyanis. Még aznap útnak indultam. A házaspár leültetett a konyhában, s a néhai tulajdonoshoz fűződő rokoni szálak bonyolult magyarázatába kezdett. Hamar elvesztettem a fonalat, őszintén szólva nem is figyeltem, olyan izgatottan vártam, mit is rejt az a bizonyos padlás. Az egyetlen érdemleges információ, ami mégis megtapadt a szürkeállományomban, az volt, hogy egykori tulajdonosuk, a falu iskolájának derék igazgatója, nyilván nagyon okos ember lehetett, mert a könyvek mennyiségéből ítélve sokat olvasott. A bőséges felvezetés és idegcsigázás után szépen komótosan megindultak a poros banánosládák a padlásfeljáróból lefelé, egyenesen a lábam elé. Csalódottan nyitottam fel az első doboz fedelét, amely ugyan szép küllemű, de szinte olvashatatlan, 19. század végi vászonkötéses ponyvaregényeket rejtett. A névtelen írók ismeretlen remekei után igazi kincsesládák következtek. Tolnai világlexikon és világtörténelem sorozata, Ballagi-féle szótárak 1881-ből, az első magyar doktornő Hugonnai Vilma grófnő A nő mint háziorvos kötetei, Franklin kézilexikon sorozata, történelmi és útikönyvek, regények. És egy megsárgult, rongyosra lapozott szakácskönyv. A legújabb és legteljesebb budapesti szakácskönyv és házi czukrászat Kugler Géza tolla nyomán. A polgári és finom konyha legkipróbáltabb vényeivel. A tálalás, terítés és fölszeldelés magyarázatával, természetesen számos grafikával, bámulatosan igényes szerkesztéssel, amely becsületére válna bármelyik mai utódjának. Kétezer olyan recepttel, hogy csak ámuldoztam. Előétek gyanánt borjúvelő szardellával, csiga töltve vagy esetleg szalonkamell hidegen. A levesek általános bevezetőjén sem győztem csodálkozni.

„A leveseket osztályozhatjuk: hús és zöldség-levesekre aztán bor, sör, tej és víz leves félékre” – írja a szerző. Még mielőtt sörözgetős olvasóim felkapnák fejüket, hogy végre ivásra válthatják az evést, leírom gyorsan a sörleves receptjét. Forraljunk fel 1 liter világos sört (már nem is olyan bizalomgerjesztő) s benne a cukrot, fahéjat, citromhéjat, szegfűszeget, a habot gondosan szedjük le róla. Most habarjunk el 3 deciliter tejfölt 5 tojássárgájával, öntsük rá a forró sört, s ha tetszik pirított zsemlyeszeletekre kitálalhatjuk. Az étkezés terén rendkívül konzervatív férjem tiltakozott. Sört kizárólag fűszermentesen, kellőképpen hűtve és habosan, pohárból, korsóból esetleg üvegből, semmi esetre sem tányérból kanállal. De a böjti levesek közt megbújó kolbászleves már neki is tetszett. Ez meg valahogy nálam nem stimmelt. Vagy a füstölt kolbász akkoriban nem is volt hús?

Az viszont, hogy a tó vizén kecsesen úszkáló hattyú húsféleség, melyet nemcsak etetni, hanem sütve, párolva, töltve enni is lehet, nekem kicsit meredek. A sok különös húsétel, főzelék, mártás és körítés között flancos nevek mögé bújva azért megtaláltam a kedvenceinket is. Mire végiglapoztam a könyv sűrűn szedett ötszáz oldalát, arra a megállapításra jutottam, ha ezek a legkipróbáltabb recipiék, akkor bizony nagyon tudtak élni és enni a polgárok, s micsoda szegényes és fantáziátlan a mai étlapunk. Az ínyesmester szakácskönyve, mely hű társam és tanítóm volt asszonykorom csaknem húsz esztendeje alatt, mellette egyszeriben színtelennek tűnt. Csak az vigasztalt, hogy nagyszámú étkes családomtól nem érkezett sűrűn panasz.

Gondosan újrafűzve, szép köntösbe öltöztetve, mentve a még menthetőt, felsorakozott hát a könyvespolcomra ellaposult mai és tegnapi társai közé ez az olvasmánynak sem utolsó míves darab. Időnként, kísérletező és ráérős kedvemben sütök-főzök belőle valami igazán különlegeset. Persze nem békát, zergét és verebet. Csak az szomorított el egy picit, hogy a szerző nevéről, s ama ismert verssorról elhíresült kugler receptjét nem találtam meg benne. Aztán az is lehet, hogy az a derék cukrászmester későbbi találmánya, s abban az időben még maga sem hitte, hogy sok ezer receptje közül éppen a csokoládés bonbonról híresül el a neve.