Párbeszéd nélkül belátás sincs

A suhanckorra ritkán jellemző tudatossággal tervezte két ágon a jövőjét: atlétikában akart olimpiai bajnok lenni, egész életmenetében pedig pszichiáter. Az atlétalét csak halvány szál volt, de a pszichikum vizsgálatáé és gyógyításáé annál erősebb. Kedden töltötte be a 70. életévét!
Ő Hunčík Péter.

Igazából nehéz rólad egy csorbítatlan pályaképet összehozni. Lassan negyvenöt éve gyakorló orvos vagy, a második szakvizsgád óta pszichiáter. Közben röviden a Nap, a rendszerváltás lapjának első főszerkesztője voltál, utána Havel elnök tanácsadója. Voltál aktív konfliktuskutató, de a Fórum Intézet egyik alapítója is; a ’90-es évek vége felé a Márai Sándor Alapítvány Európai Kommunikációs Tréningközpontjának vezetője. Egészen fiatalon a Radnóti Miklósműsorral az irodalmi színpadok eszközeivel üzentél, 2008-ban pedig a Határeset című regényed aratott átütő sikert. És ez csak a magadnak kiküzdött közéleti arcod egyik fele, noha ennyi is azonos haladási irányt mutat: mindez valamilyen módon kommunikáció. Fontos, hogy két ember szóba álljon, sőt beszélgessen egymással? Lehetőleg úgy, hogy egymás szemébe is nézzünk közben!

Két ember harmonikus kapcsolatában a jó kommunikációs készségnek alapvető szerepe van. Így a magánéleti, akár a legintimebb emberi kapcsolatoktól kezdve egészen azok össztársadalmi szintjéig éppen a kommunikáció, a közléseink modora és minősége az, ami jóvá vagy rosszá teheti egymás iránti kapcsolódási viszonyainkat, a kötelékeinket.

Hogy megértsük egymás gondolati működését? Mert ha például a társadalom állapotát nézem, ettől elég messze vagyunk.

Sajnos, úgy tűnik. Pedig a megfelelő kommunikáció a dolgok átlátásának képessége. Aki reálisan gondolkodik, nemcsak a jelenlegi gondokat látja, hanem a következő problémákat is. Ezért kell a párbeszéd. Illetve a gondolkodásunk, a megfontolásaink forrásaként a realisztikus önismeret.

És akiben nincs meg sem a dialógus, sem a keresztülvihető megoldások keresésének képessége?

Annak sorsa, sarkított helyzetben, akár végzetesen zsákutcába juthat. Már jó pár esztendeje, hogy a Csallóközben tapasztalt magas öngyilkossági mutatók láttán azok hátterét kutattam. Kiderült, hogy az egyik lényeges ok a hiányos kommunikációra volt visszavezethető. Hiszen aki nem tudja a kínjait, a fájdalmait sorozatosan kibeszélni magából, mert nincs hozzá partnere, az lélekben eljuthat a teljes egyedüllét elszigetelődésébe. Beszűkül a gondolkodása, és akár végezhet is magával. Ha egyes nemzetek közt romlik meg a társadalmi kommunikáció és gyűlöletté válik, arra a ’90-es évek elején Jugoszláviában kitört polgárháború a szörnyű tanulság. Annak mentális kihatásaival Vukovarban szembesültem, amikor kapcsolati tréningeket vezettem. Ugyanis kellő belátással meg nyitottsággal, a fölindultság csillapodtával a jó kommunikáció elsajátítható.

Regényed akcentusainak tudatában másképpen gondolkozol az elmúlt hetven évedről? Hogy megírhasd, ahhoz a sorsod, az életed változása mennyit tett hozzá?

Ilyen értelemben a Határesetben nincsen új gondolat. Számomra ez inkább összegzés volt életem 1968ig terjedő szakaszáról. Persze, régen el kellett volna készülnöm a folytatással is, mert nem a saját bölcsességeimet, hanem a megélt dolgaim egyfajta kollektív bölcsességeit igyekeztem megírni. Azt, hogy a történet színhelyén – lokálisan is, fizikálisan is – milyen nehéz az egész életet egy bizarr, billegő stádiumban végigélni. Amikor az emberek nem tudják, hová és kihez tartoznak, kikmik ők. Ki kicsoda? Ki a magyar, vagy ki a szlovák; zsidó vagy katolikus. És mindennek milyenek a lélektani következményei? Aztán pedig jön egy olyan új rendszer, amely kirakatperekbe fogja és gyilkolja a saját embereit. Ahol nem működnek az elfogadható emberközeli normák. Ahol mind az élet rögös útjain, mind emberiesség dolgában szintén csupa határeset adódik – amin csak humorral, jópofáskodva, józan paraszti ésszel, jófejű felülnézettel lehet átevickélni. És persze megmaradni is. Ezen nemcsak a magyar kisebbséget értem, hanem mindenkit, aki a lét sorsszerű határeseteit kénytelen leküzdeni.

A könyvborítón ezért az időtlennek mutatkozó üzenet? Így, hogy: határESET.

Ez Hrapka Tibor, a borítóterv készítőjének ötlete és asszociációja. Talán tényleg érdemes eltűnődni azon, hogy egy ember életében határESET, HATÁReset, vagy csak a reflexszerűen jövő gondok határeseteiből adódik/adódott-e több?!

Megvan, él benned az a pont, amelyről úgy gondolod, hogy onnantól már tudatos döntéseket hoztál? Nem mások mondták eztazt, hanem te akartad úgy?

Megvan. Tizenöt éves koromtól hoztam határozott döntéseket. Ami persze nem azt jelenti, hogy ezek mind jó elhatározások voltak. Eldöntöttem például, hogy olimpiai bajnok leszek. Méghozzá tízpróbában az én 168 centimmel és 65 kilómmal az egyébként 185–190 centi magas atléták között. Azt viszont nagyon pontosan tudtam, hogy belőlem orvos lesz, és ehhez mit kell tanulnom. Még azt is tudtam, hogy elmegyógyászatra szeretnék szakosodni.

Ehhez képest eleinte általános orvos, majd belgyógyász lettél.

Ez sem véletlen. A belgyógyászatban azt akartam előbb megtanulni, hogyan működik holisztikusan a szervezet. A második szakvizsgámat már elmegyógyászatból tettem.

De miért akartál már tizenöt évesen pszichiáter lenni?

Egy nagyon rossz és szomorú élmény, a nagyapám halála révén. Jó tíz napon át lényegében végigültem az ágya mellett a haldoklását. Ültem ott, beszélgettünk egy-egy mondatot, válaszolni próbáltam, ha kérdezett, néha felültettem őt. Közben éreztem a saját tehetetlenségemet, ami nyomasztó volt. Mindenfajta nagy fogadkozások nélkül elhatároztam, hogy orvosként én nem a halálhoz akarok majd asszisztálni. Pszichikailag rossz, nagyon rossz élmény volt az a pár nap.

Lélektani drámajáték az élet?

Hogyne. Csak tudnod kell feltárni magadban ezeket a kis drámákat. Még ha nem szeretjük is ezeket a felfedéseket, hiszen ez általában gyötrődéssel, lelki fájdalommal jár. Inkább hamar elsiklunk fölöttük. Pedig ez a belső kutatás nem más, mint az önismeret megnyilatkozása. Annak felderítése, akarom-e tudni, mi miért és hogyan történt/történik az életemben… De hát ez az, amit az emberek nagy része nem akar megismerni. Őszintén rádöbbenni saját életük kínosabb mozzanataira is.

Nagyon reménytelen az életben tisztán maradni? Hogy ne kelljen semmihez dörzsölődni, politikai szeleknek meghajolni?

Még apám tanácsa volt, aki az atomfizikus Robert Oppenheimerre utalva mondogatta nekem, nehogy 18 évesen belépjek a pártba, ahol majd mások fognak helyettem gondolkodni. Apa tudta, miről beszél. Bár sohasem volt párttag, mégis megszívta az életet. „Csak” magyar katona volt a háború alatt, megszenvedte a fogolytábort, visszakerülve Csehszlovákiába itt nem ismerték el a diplomáját.

Nyolcvankilencben mégis az FMK egyik alapító tagja vagy!

Igen. De abban az értelemben, hogynovember17-énTóthKárolyés Sándor Nóra lakásán a negyven éve épülő kommunizmusra mondtunk nemet. Egyben megpróbáltuk megszabni, milyen legyen a jövő. És mert végre függetlenek akartunk lenni, liberális pártot alapítottunk, hiszen a polgári, az emberi jogok voltak fontosak.

1989 óta változott az egyéni álláspontod a jó és a rossz megítélésében?

Alapvetően nem. Csak számos olyan dolog történt, ami erősen elgondolkodtatott. Új és meglepetésszerű helyzetek jöttek, jóval bonyolultabbak lettek a mindennapjaink. Sokkal nehezebb lett egyértelműen dönteni. Ezért sem szeretnek az emberek manapság a dolgok mélyére pillantani. Ebben a pragmatikus demokráciában közben a társadalomban is ott munkál még a közelmúlt történelmi relativizmusa.

Csalódott vagy miattunk? A II. világháború utáni első években született generáció miatt?

Nem mondanám csalódottságnak. Inkább egy bántón terhes érzelemnek. Főként ha arra gondolok, mit hagy(t)unk az unokáinkra! A mai fiatalok azt hiszik, minden, ami ’89 komoly hozadéka, az természetszerűen jött össze. A szabadság, az utazás, az árubőség; bár bizonyos vadhajtások szintén megjelentek, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni. Minderről többet kellett volna beszélni velük.

És emberileg? Jobbára csak elmegyünk egymás mellett, gyakran alakoskodva. Sem a saját generációnkkal, sem az utánunk jövőkkel nincs olyan igazi kapcsolatunk.

Tudomásom szerint az emberi történelem első nemzedéke vagyunk, amelyik a fiatalabbaknak nem tudott mit mondani az ő jövőjükről. Eddig az emberiség históriája, hatezer évre visszamenőleg, arról szólt, hogy az idősebbnek megvolt a tekintélye, mert okosabb és tapasztaltabb volt. Irányítani és óvni tudta a fiatalokat. Mindez mára megkopott, a modern kütyüvilágban kevés olyat tudunk mondani nekik, ami számukra értéket jelent. Most az öregek tanulnak a fiataloktól, a közéletben meg a közpolitikában a „kaparj, kurta!” filozófiája érvényesül. Pedig a való világ ma arról szól, hogy a globális helyzetek és kihívások egész sora előtt állunk. Teljes körű kooperáció nélkül ezeket nemhogy egyénenként, de egy-egy nemzetként is képtelenség megoldani, ha az emberiség túl akarja élni ezt a minőségében erősen rossz világot. Az egyik diszkomfortérzésem ebből a mérgező állapotból fakad. Látnivaló, hogy most kisebbségi magyarként sem szabad csakis az anyanyelv, az iskolarendszer, a saját közösség, hanem az élet HATÁRESET-eiben kell gondolkodni. A globális felmelegedés, a környezetpusztítás, az ivóvízhiány, nyolcmilliárd ember élelmezésének kérdésköre engem, bennünket is meg kell hogy szólítson. Nem élhetünk egy köldöknéző, izolált mikrovilágban.

Az önmagukat uraságnak tartó fejesek számára miért kényelmetlen a mai modern időkben is, ha a gondolkodó polgár kérdéseket vet föl?

Mert a felvetése néha úgy hangzik, mintha ellenkezne, pedig csak kérdez az illető. Az autokratív hajlamokkal megoldott társadalom és különösen annak elitje, a fejesek, utálják a kérdező/rákérdező embereket. És a „kellemetlenkedőkből” nagyon gyorsan ellenséget, sőt pszichopatát tudnak gyártani.

Mit gondolsz, miért érződik úgy, mintha a méltóság kezdene eltűnni a világban?

Ez hatalmas hiba. A válasz egyszerű. Akiknek méltóságot, közéleti tekintélyt kellene sugározniuk, azok nem méltók erre. Ez az a bizonyos „elit”. Manapság véletlenszerű helyzetek adta jöttment emberek jutnak hatalomhoz.

Cikkezni szoktál, kitűnő regényed is van már. De kedves Somos Péter, az 1970-es évek legelején ezen költői néven indult ifjú titán, verset írsz-e még? Mondjuk „őszológia” címszó alatt, amolyan öregkori lírát. Alkonyodó alanyi költőként…

Eléggé fájó dolog, de verset nem írok. Inkább a regényhez kellene újra odaülnöm. De érzem-látom a bennem mocorgó nagy kopásokat, bár hetvenévesen azok már maguktól értetődők. Az én őszológiám, hogy máig észben tartom a félszázada írt zsengéimet.

Komolyan?

Igen. Ahogy hátraveted fejed, / Zuhatag a hajad. / Két apró Fudzsijama / Vállad ege alatt. Ez volt az első négysoros.