Parasztvakítás után deficit

Ezzel szemben az eurózóna inflációs átlaga 5,5%-ot mutatott, Spanyolországban vagy Belgiumban pedig csak 2%-os, esetleg már annyi sem volt. Szlovákiában az első félév végére a közpénzek deficitje olyan magasra – 7,5 milliárdra – rúgott, hogy akiben itt egyszerű átlagpolgárként még él a humor csírája, az némi malíciával nyugtázhatja magában: nemcsak az ő bukszája egyszálbélű, hanem az államkasszában sem lehet több a szúnyogzsírnál… Nos, hogy a pénzszóró parlamenti csalá(r)dpolitika kampányszerű modus operandiba kapcsolt svédasztala után hamarosan egy kormányzati skótasztalnak nézünk-e elébe, ezt az aggályt Dudás Tamással, a pozsonyi Páneurópai Egyetem Gazdasági és Vállalkozástudományi Karának dékánjával feszegettük.

Hogy infláció dolgában az ország az eurózóna aranyérmese, arra drámaként tekintsünk?

Nem feltétlenül. Mert ha szétpillantunk a szomszéd országokra, például Magyarországon ennél jóval magasabb a pénzromlás értéke. Viszont az eurózónában tagadhatatlanul rossz hír, hogy Szlovákiában az infláció még mindig 11 százalékos. Ennek okát főként a magas élelmiszerárakban és az energiaárak központi árrögzítésében érdemes látni. De nálunk is már a csökkenés fázisában vagyunk, hiszen idén februárban még 15 százalékos hazai inflációról beszéltünk.

Amiben mindenkor nyilvánvaló szerepük van a begyűrűző hatásoknak. Ám a Szlovákiában elharapódzott infláció milyen mértékben volt saját gerjesztésű?

Ez egy fontos kérdés, mert háttéradatokat elemezve kitűnik, hogy az inflációt itt legjobban az élelmiszerek ára hajtja fölfelé. Arról ma már szakmai vita is zajlik, hogy ennek kialakulásában mekkora szerepük van/volt a hazai termelőknek. Ők ugyan a költségeik megugrásával érvelnek, tavaly mégis elég szép nyereséggel dolgoztak. Jogos kérdés hát, hogy a termékek reális árához ők mikor és mennyit tettek hozzá.

És a kormányzat? Ő hibátlanul teljesített?

Ilyesmit állítani tévedés lenne. Még ha az energiasokk kívülről jött is, és minden országot egyaránt érintett. Viszont adócsökkentésekkel, illetve ahhoz mérhető más intézkedésekkel határozottabban tompíthatta, sőt fékezhette volna nálunk is az infláció elszabadulását.

Ami pedig még most is tolakodóan magas. Szakértői nézetek szerint azonban már túljutott a csúcspontján. Végre lelassul hát az élelmiszerárak emelkedése? Akár árcsökkenés is remélhető?

Annak jeleit már most is látni az üzletekben. Úgy fél esztendeje lefelé tartanak a mezőgazdasági termények világpiaci árai. Ha tehát nem történik valami nem várt és komoly esemény, akkor stabilizálódhat az élelmiszeripari cikkek árszintje. A második félévben valószínűleg nálunk is egy számjegyű lesz az infláció, jövőre pedig öt-hat százalékos inflációt várnak a pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank elemzői.

Nyakunkon az előre hozott parlamenti választás. Visszanézve: ha elhibázott volt, úgy miben a Matovič-, majd Heger-kormány gazdaságpolitikája?

Objektíven kijelenthető, hogy a Covid-járvány már 2020-ban gazdaságilag is nehéz helyzetbe hozta az akkori kormányzatot. Két évvel később pedig az orosz agresszió okozta ukrajnai háború miatti ársokk jókorát lökött az infláción. Mindkét miniszterelnök kormánya megpróbált a képességeihez mérten evickélni ezekben a válságokban és úrrá lenni rajtuk. Persze, az is jogos kérdés, hogy mit lehetett volna másképpen csinálni. Erre nyilván többféle választ találni. Például mindkét krízisben a vállalkozói szféra nagyobb és rugalmasabb támogatást kaphatott volna. Ahogy az szintén helyénvaló kérdés, hogy a célirányos segítség helyett valóban a „helikopter módszerrel” nyújtott jelentős családtámogatási intézkedésekre volt-e szükség? Ez ugyan mindenkinek jólesett, de az energiafogyasztásban nem ösztönzött fontos és komoly takarékoskodásra. Az állami költségvetésre viszont annál nagyobb terheket rótt. A túlzásba vitt és a családoknak öntözőkanna- szerűen extra jövedelmet biztosító gesztusok – a közkiadásokra nézve – sohasem racionálisak. És előbb-utóbb törvényszerűen a böjtjük is megvan.

Mindaz, ami a parlamentben a Heger-kormány tavaly decemberben történt bukása óta lényegében máig – úgymond – a „gondoskodó törvényhozás” címén lezajlott, az a gazdaságpolitika szempontjából nyílt károkozással járt?

Bátran kijelenthető, hogy igen. Eduard Heger kormánya szinte öt hónapon át a béna kacsa módján működött, a parlamenti munka pedig gazdaságpolitikai anarchiába fulladt. Ott olyan új döntések és törvénymódosítások is születtek, amelyeket senki sem egyeztetett a kormánnyal, nem konzultált a pénzügyminisztériummal, és amelyeket a különböző ad hoc koalíciók megszavaztak. Az előre hozott választás időpontjának közzétételétől több párt azonnal a kampány cselekvésmódjába váltott, és a törvényhozás házában a populizmus farsangolt, noha ennek a pénzszórásnak nem volt meg a költségvetési fedezete. Így például csak a soron kívüli általános nyugdíjemelés még idén 600 millióval fogja emelni a közkiadásokat.

Horváth Mihály, a hivatalnokkormány pénzügyminisztere már jelezte, hogy az idei költségvetési deficit végül is meghaladja a 7,5 milliárdot! Így a közkiadások konszolidációja érdekében tűzoltás szükségeltetik?

Feltétlenül. Az ekkora deficit, Szlovákia GDP-jéhez mérten, fenntarthatatlan. A szóban forgó költségvetési hiány javát hitelből kell megfinanszírozni, aminek azonban határa van. Sőt, a költségvetési hiányt a jövőben a 3%-os küszöb alá kell szorítani. De már maga a konszolidáció sem lesz egyszerű, mert ha erre törekedve egészében több milliárdot elvonnánk a költségvetésből, az komoly gazdasági hanyatlásba sodorná az országot. Ezért az elkerülhetetlenül fontos konszolidációt a lehető legkisebb károkat okozva kell majd végrehajtani.

Ha így áll a bál, a társadalom mely szegmensei, kik és hol fogják/ fogjuk a leginkább megszívni ezt a pénzügyi karcsúsítást?

Bajos kérdés. A közkiadásokat úgy kell valamiképpen csökkenteni, hogy az a legkevésbé az állampolgárokat sújtsa, bár megkerülhetetlen lesz, hogy a konszolidáció ne érintse a társadalom valamennyi rétegét. Például a bőkezű családtámogatások politikailag kényes ügyéhez, ha egyáltalán, akkor csak nagyon érzékeny kézzel lehet hozzányúlni. Valószínűleg egyik-másik adóforma emelése elkerülhetetlennek tűnik. És a pénzügyminisztérium abban is jó lehetőséget lát, hogy racionalizáljuk az állam működését.

De hát ekkora hiányt pusztán pár hivatal megszüntetésével meg iksz hivatalnok szélnek eresztésével lehetetlenség leküzdeni.

Ez igaz, ámde annak felülvizsgálata okvetlenül indokolt, hogy szükség van-e annyi közalkalmazottra, és hogy miképpen működhetne a mainál effektívebben az államgépezet. Mert a befektetésekkel is lehet/ lehetne spórolni, de a jövőt nézve az hamar visszaüt.

A szeptember végén lelépő parlament egyrészt nem hagyta jóvá az adósságféket szabályozó alkotmánytörvény módosítását, másrészt az új kormány két éven át eleve kivételt élvezhet a hatályos adósságfék betartása alól. Szlovákia így akár az elhíresült görög útra léphet?

Bízzunk abban, hogy nem így lesz. Hogy a politikai elitben lesz annyi józan ész, amivel Szlovákia elkerüli a görög útra sodródás veszélyét. De az már ma biztosra vehető, hogy a választás után nehéz dolga lesz annak, akire itt rászakad a kormányzás kötelessége. Mondjam, hogy ha a leendő kormányzat felelősségteljesen kívánja kezelni a mára előállt költségvetési helyzetet, akkor az már-már felér a kör négyszögesítésével? A közkiadások lefaragása mellett úgy kell majd konszolidálni ezt a jelenlegi deficitet, hogy az ne egy még meredekebb gazdasági lejtő pályája legyen! Ez valóban a 22-es csapdája…

A pártpreferenciák mai állása szerint ön esélyt lát egy ilyen vitézi bravúrra képes kormány megalakulására?

Nehéz optimistának lenni. A friss adatok alapján Robert Fico és a Smer népszerűsége már húsz százalék fölött jár, és kérdéses, hogy elkötelezve érezné-e magát a következetes konszolidáció mellett. Igaz, az ő kormányai a pénzügyi-gazdasági kérdésekben a múltban sem igyekeztek ujjat húzni Brüsszellel. Persze, a jelenlegi szlovákiai és nemzetközi helyzethez képest azok nagyon jó gazdasági évek voltak. Még a kiegyensúlyozott költségvetési helyzet is megteremthető lett volna, de az soha nem történt meg. 

Az mivel járhat, ha az új kormány – a populista arcát mutatva – lemondana a közkiadások rendbetételéről?

A lakosság ideig-óráig alapvetően nem érezné ezt. A deficit dacára az emberek egy darabig akár még örülhetnének is a nem szűnő ártámogatásoknak. Ám ahogyan azt a görögök esztendőkkel ezelőtt megtapasztalták: eljön egy töréspont. Az a pillanat, amikor a pénzügyi befektetők már nem hajlandók tovább finanszírozni egy ország államadósságát, illetve jóval magasabb kamatot követelnek, az ország pedig a bajok legmélyére zuhanhat.

Némi öniróniával szólva: ami tehát eladdig a viszonylagos jólét svédasztala volt – az skótasztallá változhat. Tanár úr, gondolja, hogy a pártok becsületesen megmondják a választóknak, hogy nincsenek ideális megoldások, amelyek mindenkinek kedveznek? Elhangzik majd ez őszintén az idei kampányban?

Szó ami szó, a kampányban őszintén beszélni veszélyes. De azért akadnak olyan gazdasági szakértők, akik józanul látják a valóságot, és nyíltan beszélnek a pénzügyi-gazdasági konszolidáció fontosságáról is. A hazai gazdaságpolitika gondjaihoz, szerintem, a Progresszív Szlovákia és az SaS aránylag tárgyilagosan áll hozzá.

És akkor most snitt: önt felkérte a hazai magyar választókra építő pártok valamelyike is, hogy konzultánsként, szakmai tanáccsal segítse a távlati céljai kitűzésében?

A múltban igen, ezúttal nem. Őszintén szólva, én sem igyekeztem különösebben reflektorfénybe kerülni. Mert úgy látom, hogy külső szemlélőként meg felülnézetből néha érdekesebb figyelni mindazt, ami általában az itteni magyar politikai színtéren, a gazdaságpolitika kérdéseiben is, az egyes pártok székházában folyik.