Parasztleves

Hitem szerint a levesimádók táborába tartozom. Hiszek a leves tápértékében, gyógyító erejében. Kedvelem a legegyszerűbb rántott levest köménymaggal, fokhagymával, belehabart tojással, a paradicsomlevest a nyúlós reszelt sajttal, rajongok a Jókai-bablevesért, csodálattal tölt el a kiadós házi, valamint az éttermi Újházy-tyúkleves. Egyetlen egyet nem vagyok képes lenyelni, de ezt már korábban tisztáztam: a pacalt még levesként is messziről elkerülöm. Vessenek meg érte, akik erre vadásznak étteremből kocsmába, onnan gyorsétkezdébe kajtatva!

Ha tehetem, délben nem hagyom ki, s ha véletlenül mégis, este biztosan pótolom, és ha mást nem, percek alatt összedobok egy kis borsólevest, esetleg savanyú krumplilevest, de ha fölsőbb utasítás érkezik alulról, akkor lencseleves rotyog a fazékban, újabban csak és kizárólag kolbásszal, mivel az unoka imádja a hüvelyeseket. Ebédidőben nem sokat szaglászom; találtam egy-két önkiszolgáló népkonyhát, ahol hol elfogadható, hol megemészthető étellel szolgálnak. Tisztában vagyok az olyan konyhatitkokkal, hogy ezeken a helyeken a húsleves kockából készül, a gulyásból kispórolják a húst, a püré fele krumpli, fele por, de az is lehet, hogy a drágább, elegánsabb belvárosi éttermekben sem olyan arányban teszik a fazékba a húst, a zöldséget, mint otthon. A menzaíz azonban valamelyest emlékeztet kamaszkorom ízvilágára, amikor egy jeggyel öten is besorakoztunk, és behabzsoltuk még a mosogatólét is, miután kiraboltuk vidéki osztálytársnőinket, megfosztva őket a kacsazsíros kenyértől. Lett is belőle harag, de jogos, szégyelltük is magunkat, hiszen mi, pozsonyiak már kora délután otthon ehettük anyánk főztjét, míg ők, szegények, csak estére keveredtek haza, nosztalgiázom a langyos, húsmentes gulyásleves fölött, és dicsérem őt, a szakácsot, a tulajdonost, hogy milyen gondosak is ők, kímélik a gyomromat a nehezen emészthető marhahústól, a szervezetemet a forró ételtől.

Házi ízekre az egyik leglepusztultabb talponállóban bukkantam. Újkorában nagy sláger volt, tele disznósággal – véres és májas hurkával, házikolbásszal, kolduskásával, grillezett füstölt csülökkel, káposztalevessel, pecsenyehússal, fenséges illatokkal csábították a korgó gyomrú arra járót. Sok minden azóta se változott, a falakra több réteg zsíros gőz tapadt, továbbra is alumínium tálcán kapom az ételt, a levesestányér még mindig műanyag, a kések, villák, kanalak is ezerévesek. No de az ízek! (Kalóriaszámolók és folyamatosan fogyókúrázók messziről kerüljék, mert még a kiáramló szagok is hizlalnak!) Legutóbb a parasztleves ragadott magával. Már a neve is csábító. Csupa finomság lehet benne. Olyan, amilyent a városi ember ritkán talál a tányérján. Hogy mi van benne? Gomba és tészta. Ekkor már gyanakodni kezdtem. Némi reménysugárként lebegett a szemem előtt a gomba, a falusi ember erdei gombát szed és eszik, biztosan jó lesz, zamatos. Biztos, ami biztos, csak fél adagot kértem. A sápatag lében hosszúmetélt úszkált, közte két-három papírvékony szelet csiperke (igen, ő az elegáns champignon nevet viseli az étlapokon), a beteges színt itt-ott egy-egy leveskocka-maradvány élénkítette. ĺze meg egyszerűen nem volt. Ezt megkaptam. Paraszt, gondolhatta a szakács meg a felszolgáló, leves kell neked? Nesze.