Oszlopkaktusz, vikunya és flamingó

Graciela, a rezidens programunk házigazdája ajánlotta ezt a vidéket, és nemcsak azért, mert ő itt nőtt fel, hanem mert a „táj szépsége és különlegessége egyedülálló, viszont eléggé eldugott és kevés turista látogatja”. Ez az információ sajnos már nem aktuális, mivel a környék mára megtelt apartmanokkal, airbnb szobákkal, hotelekkel és vendéglőkkel. A tartomány központjába rendkívül kényelmes Cama Suite (ággyá alakítható ülés extrákkal) busszal érkeztünk Buenos Airesből, de azért a 20 órás buszozást nem ajánlom mindenkinek. San Salvador de Jujuy-ba való megérkezésünkkor sem szállásunk, sem további jegyünk a Chilei Atacama sivatagba nem volt, úgyhogy még ott a buszállomáson elintéztünk mindent, és továbbmentünk Humahuaca városkába, ahol 3 éjszakát töltöttünk, és eszméletlen helyeket látogattunk meg. Az első ilyen hely Quebrada de Humahuaca. Azon belül is a legszebb rész Hornocal, amely 4500 méter magasan helyezkedik el és a helyiek négykerék-meghajtású terepjárókkal egy kis ellenszolgáltatásért felvisznek 3500 méterről indulva. Az út nem tart soká, viszont a tizenévesnek látszó „pilótánk” vezetési stílusát sokáig nem felejtjük el. Csoda, hogy túléltük, Paola kisebb asztmás rohamot kapott az izgalomtól és a portól. Viszont a kilátás kárpótolt mindenért. Kb. 2 órát tölthettünk odafent vikunyák társaságában. Ezek a vadon és nagyon magasan élő kedves és félénk párosujjú patások a láma rokonai. Embert próbáló volt a gyaloglás 4500 méteren. Egyszer már jártam ebben a magasságban Kínában, a Himalájában Shangri-la mellett, de oda drótkötélpálya vezetett, és a jegy árában benne volt az oxigénpalack. Itt viszont csak a port szívhattuk magunkba, főleg az autózás alatt. A mellékelt fotókon látható színes hegyvonulatok mérete, a színek kavalkádja és a felhők árnyékának játéka a hegygerincen szürreális látványt nyújtott. Ez az a hely, amelyről egy fotó többet árul el, mint akármennyi szó. Tudom, költőként nem illik ilyet mondani, de itt a vizualitás elhomályosítja a szavak erejét. Ebben a magasságban már az – egyébként az Andok hegyeit uraló – oszlopkaktuszok is eltűntek.

A következő helyszín Jujuy tartományban Tilcara volt. Míg a fentebb említett hegyvonulatot a 17 színű hegyláncnak is nevezik, addig a Tilcara mellett látható hegyeket hétszínű hegyeknek is nevezik a nem túl kreatív szórólapokon. A Tilcara melletti hegyekben lehetett túrázni, megérinteni a köveket, sőt, egy kis történelmi parkban, amely közvetlen a színes hegyek között lapul, megismerkedhettünk az ősidők óta ezen a vidéken Peruig kanyargó kereskedelmi útvonal történetével is. A hegyek színe talán a közelségük miatt itt még intenzívebb. Már sötétedett mire befejeztük a túrázást. Jöhetett a még mindig tartó steak-kúra következő állomása.

A vegetáriánusok most jobb, ha átugorják ezt a bekezdést. Nos, errefelé, úgy értem, az Andokban, kétféle különlegességet majdnem mindenhol felszolgálnak. Az egyik a sült tengerimalac, a másik a lámasteak. Sokáig ellenálltam a kísértésnek, de végül beadtam a derekamat és megkóstoltam a lámasteaket. Semmi különös… még csak nem is ízletes. Kipipálva. Viszont a kecskesteak és főleg a báránylábsteak chimichurri szósszal fenséges. A magára valamit is adó vendéglő a bejáratánál egészben grillezi a bárányt. A látvány nem túl megnyerő, de az illatok biztosan odacsalogatják a turistákat és a helyieket. Az árak errefele még barátságosabbak (spanyolul barato). Egy pohár argentin vörösbor jól illik a steak mellé. Na és a postre, azaz desszert? Nos, Alfajor, birsalmasajt vagy sült tej. A birsalmasajt, mindig mindenhol a kedvencem, a sült tej nagy latin-amerikai és persze spanyol kedvenc a tipikusan Argentin specialitás pedig az Alfajor. Viszik, mint a cukrot, haha. Az én ízlésemnek túl csokis, túl krémes, túlságosan ISLER. Viszont minden kis városnak meg van a maga kis Alfajor családi cukrászüzeme a repülőterektől a bolíviai határig. Számomra azonban a leghihetetlenebb koktél és egyben az „argentinok nemzeti itala” a fernet kólával, és ez nem vicc. Még jó, hogy a perui Pisco sour koktél, szinte mindenhol kapható.

Közeledett a nagy éjszaka. Purmamarcából indult a buszunk egy hotel közeléből hajnali 3.30-kor a Chilei Atacama-sivatagba. Semmi biztosíték nem volt rá, hogy valóban van ilyen busz, és valóban megáll hajnalban egy kisváros (vagy inkább falu) mellékutcájában. Hajnali 5 órakor már nagyon izgultunk, de végül alig kétórás késéssel megérkezett a busz, és elvitt minket egy olyan helyre, ami nincs is… Egy olyan helyre, ami ellentmond minden fizikai, geológiai és meteorológiai szabálynak. Ahol embereknek nincs keresnivalójuk. Az Atacama-sivatagba.

Mielőtt megérkeztünk volna egy újabb gyermekkori álmom helyszínére, olyasmi élményben volt részünk, amire nem számítottam. Sokat buszoztam már a világ számos táján. Szingapúrból Bangkokba (26 óra), a kínai Kunmingból a laoszi Luang Namthába (21 óra) vagy az indiai Bangaloreból Hampiba (8 nem akármilyen óra). Az argentin Purmamarcából a chilei San Pedro de Atacamába (8 óra) az Andokon keresztül vezetett az út, sokszor 4800 méteres magasságban. De haladjunk sorjában…

Miután már közel volt a reggel, és a busz sem volt túlságosan kényelmes, alig aludtunk valamit. Amikor az indulás után két órával felébredtünk, olyan táj terült elénk, amelyet nehéz leírni. A magasságmérő szerint már bőven 3500 méter felett jártunk. Eltűntek a fák, és már szinte csak bozótok, moha és valamilyen barnás-zöldes fűfélével borított magashegyi táj tárult a szemünk elé. Hét ágra sütött a nap és a fennsíkokon, amelyeken keresztül vezetett az út, kisebb és nagyobb tavakban tömegesen ittak a flamingók és vikunyák. A háttérben 5-7000 méteres hegyek magasodtak, igaz, a déli féltekén decemberben nyár volt, de foltokban még hó födte a tájat. Hamarosan megérkeztünk a chilei határra. Itt mindenkinek el kellett hagynia a buszt, és sorba kellett állnunk az összes csomaggal a határátkelőn. Viszonylag gyorsan lezajlott az átkelés, így folytathattuk az utunkat immár 4000 méter feletti magasságban. Hamarosan újabb szintet léptünk a bolíviai határ közelében. A magasságmérő már 4800 métert mutatott és az 5920 méteres Vicancabur-vulkán mellett vezetett az út. Ez a bolíviai–chilei határ arról híres, hogy a kráterében található a világ egyik legmagasabban fekvő tava. Ha belegondolok, hogy a Mount Everestre tartó hegymászóknak 5500 méteren van az alaptábora, ahová nem is olyan egyszerű eljutni, mi meg 4800 méteren buszoztunk, kiráz a hideg. Szinte minden növény eltűnt. Olyan fennsíkon is átvágtunk, ahol már csak kövek vándoroltak, sekély, de jól látható csíkokat hagyva maguk mögött a talajban (kísértetiesen emlékeztetve a kaliforniai Halál Völgyében vándorló kövekre). Innen az út már lefele vezetett egészen San Pedro de Atacamáig. A kb. 2500 méter magasba kora délután érkeztünk meg. Megreggeliztünk a buszállomáshoz közeli vendéglőben, mobilról szállást foglaltunk egy közeli hotelben. Fogtunk egy taxit és a sok-sok bőrönddel és nagyapám 1922-es papírbőröndjével beköltöztünk három napra az Atacama-sivatagba, a világ legszárazabb helyére, ahol évente átlagosan 3 mm a csapadék. Ahol a kozmikus eredetünket vizsgáló ALMA teleszkóprendszer található. Ahonnan nemrég a világon először fényképet készítettek a Virgo galaxishalmaz centrumát uraló M87 galaxis központjában helyet foglaló fekete lyukról. És ahol kokaleveleket kellett rágcsálnunk azért, hogy az extrém magasság és a szárazság elviselhetőbb legyen.

A következő, egyben befejező részben bejárjuk a Hold Völgyet, megmártózunk az Escondidas Lagúnában, és megnézzük, milyen a naplemente egy sivatagban.
Adios Amigos!

Rokko Juhász