Orosz író szociográfiája a „tüzes vízről”

Viktor Jerofejev édesapja magas rangú szovjet diplomata volt, egyebek között Sztálin külügyminiszterének, Vjacseszlav Molotovnak a francia referense, aki a hetvenes évek végén azért vesztette el bécsi nagyköveti állását, mert fia lázadást szervezett a moszkvai írók között a cenzúra ellen és az apa nem volt hajlandó megtagadni a fiát. A szovjet szellemi élet utolsó jelentős botránya kapcsolódott a Metropol című szamizdat-antológiához. Aztán már csak az várt szervezőjére, Jerofejevre, aki eredetileg irodalomtörténész (ő írta az első orosz nyelven megjelent tanulmányt de Sade márki életművéről), hogy vállalja annak kimondását: a szovjet irodalom – halott. Híres esszéjét, amely „Sírbeszéd a szovjet irodalom felett” címmel látott napvilágot, sokan vitatták, főleg indulata okán, annyi azonban bizonyos, hogy a szovjet irodalomnak – a birodalom megszűnése után – nem maradt élettere, jövője. „A hetvenes évek közepétől” – állapította meg Jerofejev az orosz irodalomról– „már nemcsak az új emberben kezdtek kételkedni, hanem általában az emberben”. Jerofejev élenjárt e folyamat kiteljesedésében: elegendő megemlíteni világhírű, magyarra is lefordított regényét, Az orosz széplányt.

Néhány hete Viktor Jerofejev új művel jelentkezett a moszkvai könyvpiacon. A Vodkapusztítás a címe. A vaskos könyv voltaképpen szociográfia, tanulmány, erős történeti háttérrel. „Ha Oroszországnak vannak titkai, akkor a vodka az egyik legnagyobb titok” – nyilatkozta a szerző, akinek meggyőződése, hogy ő az első írástudó, aki komolyan vizsgálja a vodka hatását az orosz történelemre, az orosz társadalomra. „És ha sokat tudunk a vodkáról, akkor másként is isszuk” – mondja a szerző, aki, persze, nem tagadja, hogy korántsem csupán elméleti ismeretei vannak a nemzetinek tartott italról, amelyről 1505-ben szerzett tudomást a világ. Ekkor svéd diplomaták jelentettek arról a „tüzes vízről”, amelyet az oroszok becézve „vizecskének” neveznek. Állítólag pravoszláv szerzetesek találták fel sebtisztító szerként, amelyet aztán hamar „belső használatra” alkalmaztak és alkalmaznak azóta is, sebtisztításra pedig nem pazarolják.

Alig telt el harminc év a vodka megjelenése után, a cárok máris meghirdették a vodka állami monopóliumát és ettől kezdve a hatalom gyakorlásának nélkülözhetetlen eszközévé lett. Egyébként a vodkát egészen a XX. század elejéig nem illett vodkának nevezni, már-már káromkodásnak számított ez a szó, hivatalosan „gabonapálinkát”, „gabonabort” emlegettek a társaságokban. Szégyellték a fogyasztását, de itták, hatalmas mennyiségekben. „Meggyőződésem, hogy a vodka megnyitotta Oroszország párhuzamos történelmét és az orosz részegeskedés fantáziálásaiban sokkal több a népi elem, mint a hivatalos történészek által rögzített eseményekben” – szögezi le Jerofejev.

Az író a vodka és az állam kapcsolatát ekként jellemzi: „Mi szükség van arra, hogy az állam építsen valamit, vagy, hogy közgazdasági tényekre gondoljon, amikor rendelkezésére áll a vodka?” Egyik jellemző példája, hogy a cárizmus utolsó évtizedében egyedül a Szmirnov márkájú vodka állami monopóliuma alapján származó bevételből tartották fenn a több milliós orosz hadsereg felét! A vodka lett az orosz költségvetés nem is annyira titkos fegyvere, az állam fenntartásának és egyúttal romlásának folyamatosan alkalmazott eszköze. Jerofejev határozott megfogalmazása szerint az ilyen és az ehhez hasonló tényekből egyetlen következtetést lehet levonni: „Ahhoz, hogy a civilizált világ részesei legyünk, meg kell zabolázni a vodkás bacchanáliát. Ha ezt nem teszik meg, akkor semmiféle gazdasági reform, semmiféle mutatók, vagy a társadalom demokratizálásáról elhangzó szép szavak – nem segítenek. A részeg ár egyszerűen elmossa Oroszországot...”

A vodkafogyasztás korlátozására irányult szándékok is rendre kudarcot vallottak, mondhatnánk, rendszer-függetlenül. Először III. Sándor cár, az utolsó uralkodó, II. Miklós apja, próbált tenni is valamit. A feladattal miniszterelnökét, Szergej Witte grófot bízta meg, aki a maga balti-német józanságával látott hozzá a teendőhöz. Nem betiltani akarta a vodkát, hanem csak a nyugatihoz némileg hasonló iváskultúrát szerette volna meghonosítani. Ezért megbízta a világhírű vegyészt, a róla elnevezett kémiai táblázat megalkotóját, Dmitrij Mengyelejevet, hogy szabványosítsa a vodkagyártást. ĺgy fűződik Mengyelejev nevéhez a 40 fokos vodka megteremtése, s a tudós meg is gazdagodott e szabadalmából. (Aztán majd veje, az Adyhoz ebben a tekintetben is hasonlítható csodálatos költő, Alekszandr Blok issza el a vagyont az utolsó kopejkáig. Módosítva némileg az ismert mondást: Vodkán szerzett vagyon, a vodkában úszott el...) Szecsenovval, a kiváló orvosprofesszorral pedig azt mondatta ki Witte, hogy a napi féldeci, azaz „ötven gramm” még egészséges és erre a szervezetnek szüksége van. Az orosz nép azonban ragaszkodott a megszokott „száz grammhoz”, és ennek a folytatásához. Az eredmény pedig az lett, hogy Witte grófnak sikerült a japán–orosz háború után többé-kevésbé kedvező békefeltételeket elérnie, de a vodkaháborúban vesztett és távoznia kellett posztjáról.

Viktor Jerofejev találkozott Mihail Gorbacsovval is, amikor könyvéhez anyagot gyűjtött. Nemcsak Jerofejev, hanem utólag Gorbacsov is tudja, amit az egész világ, hogy híres-hírhedt antialkoholista kampány volt bukásának egyik nem elhanyagolható oka. „Mihail Szergejevics” – írja Jerofejev – „elvesztette a nép rokonszenvét, elveszítette a kormányzás eszközeit, s ezzel együtt annak lehetőségét is, hogy bármilyen reformot megvalósíthasson. Gorbacsov úgy mért csapást a vodkára, hogy nem értette meg: igazából a vodka sújtotta le reá.”

Viktor Jerofejev nem kuriózumokat tesz egymás mellé. (Noha olyan állításai, miszerint az októberi forradalom győzelme ugyancsak az orosz nép ivási szokásainak következménye lenne – legalábbis vitatható. Jerofejev ugyanis nem kevesebbet tételez fel, mint azt, hogy a vörösök, illetve a Cseka jól őrizték az italraktárakat, míg „a fehér tiszt urak elitták Oroszországot”.) Jerofejev megérteni akarja az „orosz lelket”.

Két éve megjelentetett egy művet, Az orosz lélek enciklopédiája címmel, s ez a mostani Vodkapusztítás akár a korábbi könyv folytatása és konkretizálása. Hagyjuk tehát a további, kétségtelenül érdekes részleteket, idézem inkább Jerofejev végkövetkeztetését: „Mi olyan nép vagyunk, amely nagyon fél megismerni önmagát. A dolgokat Oroszországban úgy fogadják el, amilyenek. Nem próbálkoznak sem elemzéssel, sem boncolgatással... Az elemzés – nyugati kitaláció, amelyre az orosz embernek nincsen szüksége. Oroszországot azért nem lehet ésszel megérteni, mert nem akarja, hogy megértsék. Önmaga tiltotta meg, hogy megértsék. És a vodkához kialakult viszony ideálisan igazolja ezt a tételt.”.

Vigasztalás lenne, hogy az újabb ivási szokások kialakulásával egyes elemzők szerint, mintha a vodkát kezdené a sör kiszorítani. Vagy csak az Orosz Söriparosok Szövetsége lenne ilyen optimista? Adataik szerint 1999-ben az orosz alkoholpiacból a vodka 29,3 százalékkal részesedett, míg a sör 59,2 százalékkal. A 2001-es adatok szerint a vodkafogyasztás 0,1 tized százalékkal (!) csökkent, a sörfogyasztás pedig 10,9 százalékkal nőtt. Hát igen, a betegnek ez a 0,1 százalék is vigasztaló lehet. Persze a sörfogyasztás növekedésébe vetett remény ne tévesszen meg senkit. Ez is viszonylagos adat. Oroszországban egy főre számítva 57 liter az átlagfogyasztás. Csehországban 162 liter. Vodkát különben korántsem csak Oroszországban isznak. De biztosan nincsen olyan orosz találmány, amely sikeresebben hódított volna a világon, mint a vodka.