Nyúl a zsebben

A szófukar Margitkát váratlanul ebédre hívták. Húsvétvasárnapi, ünnepi ebédre. Nem is emlékezett rá, hogy mikor kapott utoljára ebédmeghívást. Margitka ugyanis nemigen ápolgatta a rokoni kapcsolatokat, sőt egyáltalán semmilyen kapcsolatot nem ápolgatott. Az évek múlásával szinte teljesen megfeledkezett a nagybátyjáról is, annak leánygyermekéről pedig csak olyan ködös emlékei voltak, hogy loknikba rendezett aranysárga fürtjeit rázva állandóan követel valamit. Nem csoda, hogy elképedve torpant meg a szupermarket közepén, amikor a szőke nő ráköszönt. Hogy hát ő lenne az az unokatestvér, és milyen furcsa, hogy noha ugyanabban a városban laknak, idősebb Margitka temetését leszámítva huszonöt éve nem is találkoztak. Margitka vállat vont: már miért lenne furcsa?! Ó, igen – hadarta kissé zavartan a szőke Klári, miután egy gyors pillantással végigmérte a piros kabátot és divatjamúlt zöld-fekete kockás szoknyát viselő sápadt, vékonyka alakot – talán ők is hibásak, a férje annyit, de annyit dolgozik, hogy még egymásra is alig marad idejük. Most neki magának is sietnie kell, de hamarosan itt a húsvét, jöjjön el Margitka hozzájuk ebédre, akkor majd elbeszélgetnek. Azzal átnyújtott Margitkának egy névjegyet, hogy rajta a címük és szeretettel várják, s már fordult is a bevásárlókocsijával. Margitka átballagott az ajándékrészlegre. Némi tétovázás után kiválasztott egy közepes méretű csokoládényulat, nehogy azt gondolják majd a Kláriék, nem tudja ő az illemet. Mert maga sem tudta, miért, de elhatározta, hogy eleget tesz a meghívásnak. „Eleget teszek a meghívásnak!” – motyogta a villanegyedben, a névjegykártyán megadott címet keresve. A csokinyulat piros kabátja belső zsebébe rejtette, amióta anyja ünnepek után megfőzte az ő legszebb gyermekkori húsvéti ajándékát, az igazi, gyönyörűséges, hófehér bundájú, kezes Nusi nyusziját, rá sem bírt nézni a nyulakra. De hát a húsvéti meghíváshoz húsvéti ajándék dukál... Kláriék háza gyönyörű volt, fényes parketta, süppedő szőnyegek meg minden, s Margitka sietve húzta fel lábára a vendégpapucsot, hogy ne lássák kopottra mosott harisnyáját. Mindenki bemutatkozott, az őszes halántékú, decens parfümillatú férj, a fél centisre nyírt, sötétlilára festett hajú nagylány, a hosszú copfos fiúcska. Szívélyesen invitálták Margitkát az ebédlőbe, a terített asztalhoz. Margitka ült volna a legközelebbi székre, de Klári finoman rászólt, hogy az a családfő helye. „Tegeződjünk, ha már ilyen szépen összejöttünk!” – javasolta a férfi, hogy megtörje a kissé kínos csöndet. Margitka szófogadóan bólintott. Szófogadóan ette a levest is, finom volt, de az íze valami nemszeretem dologra emlékeztette. A főfogásnál jött rá. Két hatalmas, ovális porcelántálon hozta be Klári a szalonnával tűzdelt nyúlpecsenyét. Margitka a szokásosnál is jobban elsápadt, szája elé kapta a kezét, és kibotorkált az előszobába. Mire a család feleszmélt, már csukódott a bejárati ajtó. „Kedvesem, legközelebb lehetőleg kímélj meg a gyengeelméjű néma unokanővéredtől” – jegyezte meg finom iróniával a családfő. Klári tanácstalanul bólintott, a két gyerek kuncogott. Margitka eközben már a villanegyed szélénél járt. A nagy sietségben elfelejtette behúzni kabátján a cipzárt, amitől úgy tűnt, mintha piros szárnyakon repülne a járda felett. Csak az útkereszteződésen túl nyugodott meg kissé, a buszmegállóban, ahonnan már látszottak a lakótelep ormótlan háztömbjei. Nem a jómód látványa, a Klári szerencséje fájt a lelkének. Az bántotta, hogy ő nem tud finoman viselkedni. Még leülni sem! Igen ám, de ha az ő szoba-konyhás lakásába jön fel nagyritkán valamelyik kolléganője a kábelgyárból, és az ő kedvenc székére telepszik, soha nem állítja fel, hiszen vendég! Akinek örülni kell. Hát őneki ezek szerint nem örültek. A nyúlról is csak ő tehet, szólni kellett volna, hogy nem bírja a gyomra... Szólni kellett volna, akármit. Hogy köszöni a meghívást, hogy ajándékot is hozott... Jaj, a csokinyúl! Margitka előszedte a zsebéből. A két nyolcéves forma, rongyos melegítőbe öltözött kisfiú a busszal egy időben bukkant elő a semmiből. „Néni, kérem, egy kis aprót!” Margitka kotorászni kezdett a táskájában, de csak egy húszas akadt a kezébe. Odanyújtotta az egyik gyereknek, a másik piszkos markába pedig belenyomta a csokinyulat. A srácok vihogva ugrottak fel a buszra. Mielőtt becsukódott volna az ajtó, még kidobták a csokinyulat a buszmegálló betonjára, a csikkek közé.