Nyugdíjasotthon, ahol úgy élnek, mint egy család

Hárman a padon. Balról: Simon Gizella, Mede Ilona és Végh Margit.Talán az emberrel egyidős az a tudomány, amely folyamatosan keresi az örök élet titkát. Erről egy másik sokat hallott mondás jut eszembe, mégpedig, hogy egy igazság van a földön, aki megszületett, annak meg is kell halnia. Nincs örök ifjúság, nincs halhatatlanságot adó elixír, sőt idős korban egyik napról a másikra a legerősebb ember is gyengévé, tehetetlenné válhat. Olyanná, aki gondoskodásra szorul.

Újbáston a nyolcvanas években tragikus baleset következtében egy kétszintes családi ház lakók nélkül maradt a falu közepén. Az akkori vezetőknek, Bencsik János hnb-elnöknek és Pillár László titkárnak az ötlete volt, hogy létesítsenek benne nyugdíjasotthont. Az első építkezési anyagot szállító teherautó 1988. május 20-án robogott be a hatalmas porta udvarára, egy héttel később munkába léptek a hnb mellett működő kisüzem dolgozói, december 28-án sor került az ünnepélyes megnyitóra, az otthon két első lakója pedig 1989. január 3-án költözött be az intézménybe, melyet tizenkét éven át Blaskó Magdolna irányított.

Nem szegényház

A rendezett udvar árnyas fái alatt már az új igazgatóval, Czikora Józseffel és Kovács Mária főnővérrel beszélgetünk, az utóbbi kezdetektől részt vesz az otthon lakóinak gondozásában.

– 1989. április 1-jén léptem munkába mint főnővér és szociális gondozó – emlékezik a tizenöt évvel korábbi történésekre Kovács Mária. – Három lakónk volt. Egy évnél is többnek kellett eltelnie, amíg az otthonban minden ágy gazdára talált. Akkoriban az emberek egyfajta előítéletet tápláltak – és talán táplálnak ma is – a nyugdíjasotthonokkal szemben, amelyeket itt, a Medvesalján szegényházaknak „becéztek”. Féltek hozzánk beköltözni, nehogy megszólják őket a falubeliek. Pedig itt bent sok esetben nagyobb a bőség, mint odahaza.

A főnővér úgy emlékszik, hogy induláskor sokat költöztek egyik helyiségből a másikba, és mintegy két év kellett hozzá, hogy az otthon végleges formája kialakuljon.

A nyugdíjasotthonban huszonnégy órás felügyelet van, a lakók biztonságban érzik magukat. A családias légkör kialakulásában nyilván nagy szerepet játszik az is, hogy az intézmény kicsi, és mindenki mindennap találkozik mindenkivel. Van olyan lakójuk, aki naponta többször meglátogatja a fekvőbetegeket is. Természetesen, mint minden családban, az újbásti nyugdíjasotthonban is vannak öszszezördülések, de amint a viták elcsitulnak, ismét szent a béke.

Kovács Mária annak idején a rimaszombati kórház belgyógyászati osztályán dolgozott, azt a munkát cserélte fel a jelenlegi munkakörével, ami kezdetben új és főleg szokatlan volt a számára. – A kórházban hozzászoktam, hogy a betegek többsége gyógyulva távozik az osztályunkról, itt pedig életük végéig gondozzuk az embereket. Nehéz hozzászokni, hogy eltávoznak közülünk... – mondja a főnővér, akit tizenöt év után is érnek újra meg újra meglepetések. Elmeséli Gizike néni esetét, aki semmilyen gyógyszert nem hajlandó bevenni. Egyszer valamitől csúnyán bedagadt a lába, és nem lehetett rávenni, hogy mutassa meg az orvosnak. Aki persze az első szóra házhoz jött és beutalta a beteget a rimaszombati kórházba. Mivel Gizike néni nemet mondott, a doktor úr saját kocsijával állt meg a nyugdíjasotthon előtt, de a beteg oda sem ült be. A kötést azonnal levette, amint a főnővér távozott a szobájából, nem használta a kenőcsöt, a lábát naponta többször hideg vízzel borogatta, és csodák-csodája, meggyógyult.

Teltház lett

Az udvar árnyas gyümölcsfái alatt hárman beszélgetnek egy padon. A szófoszlányokból kivehetően az intézmény igazgatója sokat dolgozott a szemközti tó létrehozásán. Közelebb lépve bekapcsolódom a társalgásba. – Fiatalabb koromban a füleki gyárban dolgoztam, húsz évig szakszervezeti bizalmi voltam – mondja Végh Margit –, és még most, 80 évesen is a politika érdekel a legjobban. Az Új Szóért pedig mindennap az ajtóban várom a postást. Bővíteni kellene az intézményt, teltház van és csak akkor kerülhet be valaki, ha valamelyik lakótársunk elköltözik az élők sorából. Ilyen formában évente egy-két lakó költözhet be, pedig sokan várnak erre az alkalomra – jegyzi meg.

Simon Gizella nyolc évvel ezelőtt költözött ide, és mint mondja, semmi pénzért nem hagyta volna otthon azt a dísztányért, amelyet a műhely kollektívájától kapott a füleki gyárban eltöltött harminc év után. Ott díszeleg a szobája falán, az ágya fölött. A beszélgetés során az is kiderül, hogy a nyugdíjasotthon legrégebbi lakója Mede Ilona, aki 1990-ben gyakorlatilag a szomszédból költözött ide. Mivel megteheti, időnként napjában többször is hazaballag.

Bővítésre várva

Czikora József 2001 áprilisában vette át az újbásti nyugdíjasotthon vezetését. Mint mondja, előtte voltak módosító elképzelései, tervei, de azokból végül nem lett semmi. – Kívülállóként másképpen ítéltem meg a nyugdíjasotthon munkáját, mint amikor belecseppentem a mindennapok gondjainak megoldásába – mondja. – Az intézményhez hatalmas kertek tartoznak, ezekben zöldségféléket termesztünk a lakók részére, a sertéshizlalást azonban sajnos az idén fel kellett számolnunk. Termesztünk burgonyát, hagymát, petrezselymet, karalábét, uborkát... Nemcsak a lakóinknak, hanem hat település nyugdíjasainak is főzünk, ami naponta mintegy százötven ebédet jelent, ezért a kertjeinkben termesztett zöldségféle nem elegendő egész évre a konyhára, de természetesen sokat pótol.

Az otthonba jelentkezőív kitöltésével történik a beiratkozás. Az orvos által igazolt lapot személyesen vagy postán kell eljuttatni az intézmény vezetőjének, aki levélben értesíti a majdani lakót, hányadik helyre került a várólistán. Az intézményen belül senki nincs megfosztva az önrendelkezési jogától, szabadon mozoghat a faluban, elutazhat, meglátogathatja szeretteit, de természetesen az eltávozást közölnie kell az alkalmazottainkkal. Otthonunknak 23 lakója van, és aránylag mindig sokat, jelenleg 52 nevet jegyzünk a várólistán. Idekerülésem óta azon gondolkodom, hogyan lehetne bővíteni a helyet. Községünkben van egy befejezetlen lakástömb, de drágán adták volna, a befejezési és az átalakítási munkálatok pedig még növelték volna a költségeket, ezért ez az elképzelésünk nem sikerült. De jött egy kedvező ajánlat: az otthonunkkal szomszédos gyermektelen idős házaspár gondozás fejében, ajándékozási szerződésben ránk hagyta a családi házát. Ők a saját lakásukban maradhattak volna, ám két helyiségbe új lakók költözhettek volna. Az ajándékozó aláírta a szerződést, mielőtt azonban a megajándékozott, a Besztercebányai Körzeti Hivatal aláírhatta volna, az egyik ajándékozó meghalt, ráadásul még a hagyatéki tárgyalás előtt elhalálozott a házastárs is. Ezért kissé lelassult az ügyintézés, a tulajdonjogról a közjegyzőknek kell majd dönteni. Egyébként az épület átalakítása után tizenkét lakót tudnánk benne elhelyezni.

Mindig van mit tenni

Az otthonban most 19 nő és 4 férfi lakik. Az átlag életkor 80 év, a legfiatalabb lakó 52 éves, a legidősebb pedig ősszel tölti be a 100.-at. A magas életkor ellenére az igazgató szerint sokan még mindig segítenek a ház körüli munkákban, öszszegyűjtik a hullott almát, megtisztítják a gyümölcsöt. A kerti munkák dandárja azonban az alkalmazottakra hárul.

– Az itt eltöltött hónapok után úgy látom – folytatja az igazgató –, nagy szükség volna az épületben egy felvonóra, az időseknek ugyanis óriási problémát jelent a lépcsőn járás, a személyzetnek meg például az emeletről lehozni a betegeket, de a gázfűtés, a mosoda problémája sincs még megoldva. Itt szeretném azonban megjegyezni, hogy a környezetvédelmi minisztérium támogatásának köszönhetően tavaly óta önálló szennyvíztisztítóval rendelkezünk – mondta végezetül Czikora József.

Az idős lakók visszaemlékezéseiből pedig arra lehet következtetni, hogy egyiküknek sem volt könnyű élete. ĺgy aztán nagy szerencsének tartják, hogy bekerülhettek az otthonba és életük alkonyán azok közé tartoznak, akiknek a gondok nagy részét végre valaki levette a válláról.