Nyári balinozások

Horogra akadva próbára teszi mind a szereléket, mind a horgász ügyességét. Igaz, a természet kissé megtréfálta, hiszen fajrokonaihoz képest nagy hátránya, hogy nincsenek fogai, amivel meg tudná ragadni a zsákmányát. ĺgy más módszert kell alkalmaznia a vadászat során; s éppen ez árulja el a helyét, megdobogtatva az igazi sporthorgászok szívét. Mert ahol a balin rabol, ott fröcsög, valósággal forr a víz...

A balin talán azért nem tartozik a legkedveltebb halak közé, mert szálkás húsa nem nyújt olyan gasztronómiai élvezetet (bár az íze sokak szerint kiváló), mint a ragadozóké, vagy mondjuk a horgászok által leginkább preferált pontyé. Ez a rovat azonban nem a „húshorgászatról”, hanem a sporthorgászatról szól. Ilyen szempontból pedig semmi kivetnivaló nincs ebben a halban, hiszen ereje, vehemenciája páratlan. Ráadásul a legravaszabb halak közé tartozik, és előfordul, hogy semmivel nem lehet lépre csalni. Nagyobb folyóinkban őshonos, előfordulása helyenként tömeges. Rablása, mint említettem, harsány, szinte összetéveszthetetlen rokonaiéval. Bár többször előfordult már, hogy vízparton ülve, a hatalmas balinrablást látva, hallva, öreg horgászok is elismerően bólintottak: rabol a csuka! Ez a zajos táplálkozás onnan adódik, hogy a balin úgy vág a bandázó, a vízsodrás erejével küszködő kishalak, főleg a snecik közé, mint egy rakéta, majd szinte behörpöli az áldozatát. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak a „babahalat” kergeti, hiszen előfordult már velem is, hogy nyolc-tíz centis bodorkára vagy éppen esőgilisztára fogtam szép példányt

Hogyan különböztetjük meg?

A balin rablását elég könnyű megkülönböztetni fajrokonaiétól. A csuka például kedvenc tartózkodási helyeiről (nádszéleken, bedőlt fák takarása alól, általában a vizek szélén) ki-kicsapva, egy gyors támadással veti magát áldozatára. A süllő inkább a mélyebb régiókban támad, rablását néha úgy vesszük észre, hogy pánikszerűen menekülnek, szinte legyezőszerűen szétfröccsennek a kishalak. A balin leginkább a víz közepén, a nagyobb sodrásokban, illetve azok szélén rabol, s olykor métereken keresztül üldözi áldozatait. Még egy lényeges különbség: míg a csuka reggel és alkonyatkor, borult időben egész nap táplálkozik, a süllő éjszakai rabló, csak sötétedéskor jön fel a fenékről (éjszaka jobban lát, nappal bántja szemét a fény), a balin egész nap kalandozik, de éjjel szintén nem nevezhető aktívnak. A harcsa buffanásszerű éjjeli rablásai pedig összetéveszthetetlenek más halakéival.

Villantóval a legegyszerűbb

A leggyakoribb módszer a balin horgászatára a pergetés. Pontosabban a balinólmos-legyes szerelék, melynek lényege a szivarólomhoz hasonló, a végén hármas horoggal ellátott ólom, amely előtt harminc-negyven centire műlégy táncol a víz felszínén. Aki nem szereti cifrázni a dolgot, egyszerű körforgóval, támolygó kanállal is próbálkozhat. Egy alkalommal a Morva folyón pontyoztam, amikor szomszédom, úgy dél felé, kissé lehangoltan, amolyan „dobok még egyet, aztán megyek a fenébe” sóhajtással akasztott akkora balint, amekkorát még élőben nem láttam. Segítettem neki megszákolni a legalább hét-nyolc kilósra saccolt példányt, amely olyan ramazurit csinált, amilyenre más hal nem képes. Ami a legmeglepőbb volt: emberünk akkora támolygó kanállal csípte el az öreg balint, amekkorával leginkább harcsázni szoktak!

Jómagam direkt balinra nem szoktam horgászni, de már sokszor mentette meg a „becsületem”, amikor már azt hittem, hal nélkül leszek kénytelen hazamenni. Egy alkalommal a Kis-Duna egyik holtágán horgásztunk, meglehetősen kevés sikerrel. Nem evett a ponty, nem raboltak a csukák, csak a balinok mutatkoztak aktívnak. Bosszantott a dolog, s nem tudtam megülni a fenekemen; fogtam hát a pergetőbotot, és elindultam kicsit távolabb, szétnézni. Néhány száz méterrel odább, a leglehetetlenebb helyen akkora árnyakat pillantottam meg a víz tetején mozogni, hogy elállt a lélegzetem. Balinok voltak, azok is a legnagyobbakból. Féltucatnyi, tucatnyi úszott egy-egy csoportban, természetesen a leggazosabb, legbokrosabb helyek közvetlen közelében és takarásában, ahová szinte művészet volt dobni. Ráment vagy három villantóm, mire rájöttem, hogy más módszert kell kipróbálni. Felcsatoltam egy kis sárgás, fekete csíkos rapalát, melyet a víz enyhe folyásával odasodortattam a bokrok széléhez, és elkezdtem vontatni. Durr, egy nagy rávágás, s már görbült is a bot a kezemben. Nem éppen a bandanagyot sikerült elcsípnem, de azért egy kétkilós hal már becsületére válik az embernek. Három példányt sikerült így kivarázsolnom a vízből, mire a balinok rájöttek, hogy valami bűzlik Dániában, és odébbálltak. Más alkalommal, ugyanezen a vízen egy speciális – sajnos, nem éppen olcsó – villantó volt szerencsés, amelyet kevesen használnak. Szürke gumihalacska alkotja a szerszám lényegét, amely előtt egy szárnyacska is pörög, így a szerelék kettős hatású: a sebesült kishal-imitáció mellett a rezgés is odacsalja a halat, melyet az oldalán lévő vonallal érzékel. Ezzel a szerszámmal is sikerült szép balinokat fognom.

A legváratlanabb pillanatban jöhet

Máskor a Morván lógattam a kanócot, egész nap sikertelenül. Néhány keszeg akadt, de egyébként semmi eget rengető, és mivel lassan alkonyodni kezdett, már lemondtam róla, hogy aznap fogok valamit. Pakolni kezdtem. De mert a remény hal meg utoljára, a süllőre bedobott snecit az utolsó pillanatig bent hagytam, hátha valami csoda történik. A még mindig élénk kishal ott táncolt közvetlenül egy vízbe dőlt fűzfa mellett; a karcsú stupli hozzá-hozzásimult a szélső, vastag gallyhoz. A víznek hátat fordítva, görnyedten rakosgattam a cuccot a hátizsákba, amikor hirtelen felhangzott az isteni muzsika a hátam mögött: felvisított az orsó meglazított fékje. Megperdültem, és láttam, hogy az úszó eltűnt, a könnyű bot hegye pedig nagy csobbanással éppen akkor csapódott a vízbe. Mire odaértem, és kézbe kaptam a pálcát, a tettes már a folyó közepén vágtatott, az osztrák oldal felé iramodva. Nem is kellett bevágnom, szinte csak a botot megemelintve állítottam meg a hal rohanását. Vadsága nem hagyott kétséget afelől, hogy balin a tettes, nem is a kisebbek közül. Közel háromkilós volt, és a huszonkettes zsinórral eltartott vagy tíz percig, amíg sikerült szelídebbre fognom kitöréseit, és alá tudtam nyomni a merítőhálót, amelyet, jobb kézben tartva a pecabotot, bal kézzel raktam össze, kapkodva. Vegyes érzelmekkel emeltem ki, s bár egy termetes süllőt szívesebben láttam volna, ugyanakkor örültem a zsákmánynak.

Mikor ezeket a sorokat írom, javában benne járunk az őszben. Balinozni azonban most is lehet, sőt a vénasszonyok nyara kiváló alkalmat nyújt a pergetőhorgászatra, hiszen ilyenkor már bármi lehetséges: lassan beindulnak az egyre éhesebb csukák is. Az oxigéndús sodrásokban, bukókban még mindig ott rabol a balin, egészen addig, amíg csak alaposan le nem hűlnek a vizek, és ez a kiváló sporthal is a mélyebb régiók felé veszi az irányt. A mélyedésekben egyébként télen is megfogható, ahová, a többi halfajtával együtt behúzódik. Bár a téli balinos helyek felkutatása jó helyismeretet, sok kísérletezést igényel.