Nyafigyerek kirándulni megy

Hogyne menne, hisz mindenki megy. Majd pont ő ne menne? Csak előbb lecsücsül ide a turistaház nyitott teraszára és hűséges kis barátnői segítségével alaposan felkészül. Netán megvizsgálja túrabakancsát, vajon a megfelelő állapotban van-e. Esetleg még egyszer megnézi, vajon tényleg betette-e az esőköpenyét előre nem látható zivataros időjárás esetére?

Ugyan már, ne feledjük, esetünkben nyafigyerekről van szó, s nyafigyerek, természetesen, ily csacskaságokkal sohasem foglalkozik. Komolyabb dolgok vannak itt készülőben, mik közönséges földi halandónak eszébe sem ötölnének.

Mindenekelőtt: arcbőrére könynyű kis alapozót visz fel, kritikusabb helyeken némi púderrel (vagy mivel) segítve annak munkáját. A rúzst ezúttal könnyed kézmozdulattal visszautasítja (az az esti diszkóra való), marad a diszkrét szájfénynél, melynek felvitele után leginkább a robotzsaru női változatához válik hasonlatossá. (És amely körülbelül anynyira diszkrét, hogy egy vaddisznó pár száz méterről garantáltan beazonosítja vadásztávcső lencséjének csillogása gyanánt.) Az elmaradhatatlan szemöldöktépkedés, valamint a műszempilla-műköröm nyerő páros felerősítése után a szemalj éjsötétre árnyékolása következik, és így most már igazán nagyon hasonlít egyrészt egy delíriumos alkoholistához, aki csak nemrég tért át az intravénás szerekre, másrészt meg egy olyan utcalányhoz, kinek selyemfiúja alig pár órája osztotta ki a napi verésadagot. És most már igazán nincs is más hátra, mint felkenni egy kis barnítókrémet, arra az esetre, ha a nap ma kivételesen úgy döntött volna, hogy egyáltalán nem kel fel.

Mehetünk! Indulhat a túra! És mielőtt holmi maradi ízlésű, a modern korral abszolút nem haladó, ásatag véleménnyel megvert felnőtt – aki azt sem tudja mi a trendi – reakciós elmarasztalásának adna hangot – mondván esetleg, hogy mi az istennyilának egy taknyos kölyöknek ez a sok nyavalyás kencefice –, sürgősen védelmünkbe kell venni a kis árvát. Nagylány ő már. Majdnem hetedikes. És mint bizalmasan megosztja velünk rejtett titkát, anyukájával együtt válogatnak az avonkatalógusból, mely tevékenységnél léleképítőbbet a serdülő lélek számára magunk sem tudnánk kiagyalni.

Az elvárásokkal szöges ellentétben a nyafigyerek igencsak jól bírja a túrát. Már majdnem felér a turistaház mögött emelkedő első dombra – és amit már csak negyvenkét hatszor ilyen magas követ –, mikor izzadtan pihegve, s szemárkait egy könnyed csuklómozdulattal elmaszatolva megkérdezi: – Még sok van hátra?

És az alaptalan feltételezéseket megcáfolva nem, nem rogyik öszsze az első emelkedő tetején légszomjjal küszködve, rózsaszín lakkszandáljával immár alig törődve, s ami csaknem hihetetlen, színben tökéletesen hozzáillő lakkretiküljét nemtörődöm módon az őszi avarra hajítva. Nem, dehogy!

Erre csak a második negyvenméteres domb derekán kerül sor, igaz, ekkor már – s tudom, hogy ezt sokan nem fogják elhinni – nyafigyerek oly kevés jin és jang energiával rendelkezett, hogy make upját szinte már nem is igazította ki. Valljuk be, mi, edzett, sportos életmódot élő, noha maradi, sokszor ásatag véleményekkel rendelkező, a trendit alig is ismerő, esetenként reakciós véleménnyel megvert felnőttek: vajon melyikünk nem viselkedett volna hasonlóképpen a kemény négy és fél kilométeres túra első háromszáz métere után? Ugye?

Az izgalmas végpoént hebehurgya sietséggel előre lelőve közlöm: nem halt bele. Csak valami rettenetes, szörnyű, számára eleddig tökéletesen ismeretlen érzéssel kellett szembenéznie:

Elfáradt.

Ám könyörtelen társai részvétlenül hurcolták további súlyos kilométereken keresztül. S a végén, aléltan, maszatosan, izzadtan, lihegve dőlt el, már csak a varázsszó tudta magához téríteni: este diszkó! S történt vala csoda, a haldokló serdülőkorú manöken felvillanyozódva rögvest előszedte tégelyeit, ecsetkéit, kenőcseit és mű testtartozékait. Végül is, egy diszkóra mégsem állíthat be, mint egy..., mint egy nemtommi!