Norma Major évek óta tudott a pásztorórákról

John Major egyáltalán nem volt unalmas figura Az 1946-ban született Currie a nyolcvanas-kilencvenes évek befolyásos konzervatív politikusa volt. Kitűnt képviselőnő társai közül hivalkodó megjelenésével, elsöprő, határozott fellépésével, meggyőző vitakészségével, a reflektorfény iránti leplezetlen sóvárgásával. Bár 1983 és 1997 (a Munkáspárt földcsuszamlásszerű választási győzelme) között megszakítás nélkül Derbyshire parlamenti képviselője volt, kormányzati karrierje rövidnek és ellentmondásosnak bizonyult.1986-ban nevezte ki Margaret Thatcher egészségügyi államtitkárrá, 1988-ban pedig már távozott is a kormányból. Kétes hírnévre tett szert, amikor egy széles körű szalmonellamérgezés kapcsán a parlamenti vitában könnyelműen odavetette: az angol tojások köztudottan fertőzöttek. Az országos pánik következtében a farmerek ötmillió fontos veszteséget szenvedtek, míg Edwina Currie – Thatcher támogatása ellenére – végül lemondásra kényszerült. A hátsó padsorokba száműzött képviselő úgy „hálálta meg” a kormányfő lojalitását, hogy 1990-ben elsők között csatlakozott az elmozdításához vezető puccshoz. 1997-től kezdve először non-fiction könyveket, majd pikáns regényeket írt, nagyrészt parlamenti (és magánéleti) tapasztalatai alapján. Legnagyobb sikerét a Parlamenti ügy (Parliamentary Affair) című kötetével érte el. Két lánya apjától közvetlenül a választási kudarc után elvált, majd 1999-ben feleségül ment John Jones nyugállományú rendőrtiszthez.

Naplójának első részében csak „B”-ként – mint a második férfit az életében – emlegeti szeretőjét, akivel westminsteri lakásában és titkos helyeken töltött szenvedélyes pásztorórákat. Amikor az olvasók izgalma a tetőfokára hág, kiderül végre, hogy John Majorről van szó, aki a kritikus négy évben különböző tisztségeket töltött be a kormányban, többek között „chief whip” volt, azaz ő felelt a pártfegyelemért, a parlamenti frakció megszervezéséért. Currie számára szexuális izgalmat jelentett, hogy miközben kedvese más politikusok magánéletét egyengette, féltve őrizte saját titkait. A kapcsolat Ray Currie előtt mindeddig rejtve maradt, de egyes források szerint 1988-ra Norma Major mindent tudott, és válással fenyegetőzött. A leleplezésre válaszul az éppen amerikai előadókörúton tartózkodó John Major nemrég közleményt adott ki, melyben kijelenti: „Feleségem, Norma hosszú évek óta tudott az ügyről, és régen megbocsátott nekem. Egyetlen más eseményt nem szégyellek így a múltamból, és régóta tartottam attól, hogy egyszer nyilvánosságra kerül.”

Vitatott kérdés, miért szánta rá magát Edwina Currie a viszony befejezése után 14 évvel a kínos és fájdalmas – a kongresszusra készülő konzervatív párt szempontjából pedig különösen kellemetlen – kitárulkozásra. Currie saját bevallása szerint maga kezdeményezte a szakítást, amikor üstökösként felfelé ívelő pályafutása során John Majort pénzügyminisztériumi államtitkárrá nevezték ki. Sokan azt gyanítják, hogy az asszony így állt bosszút Majoron, amiért 1990-ben, amikor Margaret Thatchert váltotta a kormány élén, majd 1992-es újraválasztása után nem ajánlott fel neki miniszteri rangot. Saját bevallása szerint eljött az idő a történelmi igazság feltárására, és elfogadhatatlan lett volna, hogy naplójából megjelenés előtt kitörölje a John Majorre vonatkozó bejegyzéseket. Nem titkolja, hogy „megcsalva, sértve és megzavarodva érezte magát”, amiért hatalomra kerülése után Major elfeledkezett róla, és különösen fájt, hogy választási veresége után közreadott visszaemlékezéseiben „kitörölte” múltjából.

Edwina Currie 14 év elteltével tárulkozott kiReuters-felvételek Sok aktív és visszavonult politikus, valamint az „utca embere” viszont úgy érzi: Currie-t főként a kapzsiság fűtötte. David Mellor volt kulturális miniszter például „ócska szajhának” nevezte. Politikai pályafutása végére érve Currie naplója csekély érdeklődésre tarthatott volna számot, ha nem tartalmaz valami meghökkentő újdonságot. John Major nimbuszát szétzúzva azonban nemcsak könyvének eladásából számíthat egymillió fontos bevételre, hanem megalapozta kényelmes jövőjét is, mint magasan honorált előadó.

Ami John Majort illeti, ha igaza van Andrew Marrnak, a BBC befolyásos politikai főszerkesztőjének, a közvéleményben a félrelépéstől kedvezőbb kép alakult ki róla, kerekebb, érdekesebb személyiség benyomását kelti. Az eddig reménytelenül szürkének tartott politikusról kiderült, nem is olyan unalmas, szeretett ártatlanul flörtölni, és szinte mindenkinek, aki az útjába akadt, tette a szépet. Currie feljegyzéseiből kibontakozik John Major könyörtelensége, becsvágya is. „Machiavelli jellemvonásai” egyáltalán nem meglepőek, hiszen elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy alacsony sorból, az elmaradott dél-londoni Brixtonból származva, egyetemi végzettség nélkül, oxfordi és cambridge-i diplomásokat maga mögé utasítva meghódítsa a politikai csúcsot.

Visszatekintve különösen nagy merészségnek tűnik John Major 1993-as, immár legendás pártkongresszusi beszéde, melyben meghirdette a „Back to basics” balsikerű politikáját. A kormányfő ugyan a hagyományos értékek: család, tisztesség, szorgalom stb. mellett érvelt, a „vissza az alapokhoz” koncepcióját széles körben az erkölcsi normák hangsúlyozásával, a házastársi hűséggel asszociálták. Éppen emiatt kényszerült lemondásra tizenegy konzervatív politikus, többek között David Mellor, Steven Norris, Tim Yeo, Caithness grófja stb.

London, 2002. október