Nincs vágóhíd a víziszárnyasok vágására

A vízi szárnyasok tartásának Királyréven már az előző rendszerben itt működő állami gazdaságban is nagy hagyománya volt. Sajnos azonban a hazai baromfiipar rendszerváltás utáni átalakítása olyan jól „sikerült”, hogy mostanra ez a telep is szinte vegetálni kényszerül, lévén, hogy a vízi szárnyasok vágására alkalmas vágóhídi kapacitásokat egyszerűen felszámolták. Mivel megszűnt a folyamatos értékesítés lehetősége, az alkalmi eladások viszont mindig bizonytalanságot is hordoznak magukban, sőt a gomba módra szaporodó kis baromfineveldék külön konkurenciát jelentenek számukra, (amelyek gyakran tőlük vásárolják az egynapos kiskacsákat), így folyamatosan improvizálni kényszerülnek az értékesítésben, s ezért egyre kevesebb állatot tartanak. Azt azonban még kevesebben tudják, hogy valójában ebben a gazdaságban nevelik a fehér pekingi kacsa egyik hazai törzsállományát.

„A törzsállomány tartásának külön szabályai vannak – tájékoztat Nagy Imre a kacsatenyésztő telep vezetője. – A lényeg, hogy a fajtatiszta állatok közül a legjobb tulajdonságokat mutató egyedeket pároztassuk, és utódaikat neveljük tovább. Az erre kiválasztott tojókat és hímeket a többi állattól elkülönítve tartjuk, a szabadtéri kifutókban a légteret még fedő hálóval is lezárjuk. Tojási időszakban minden állatnak megvan a maga ketrece, a tojásokat külön jelöljük, nyilvántartásba vesszük, s így kerülnek a keltetőbe, hogy a kikelt és az innét kikerülő tenyészállatokat úgyszintén nyilvántartásba véve megjelöljük – szárnyukra fémcímke kerül”.

A telep halastavának partján a fehér állatok ezreinek rikácsolása szinte teljesen betölti a teret. Etetéskor ellepik a partot. Mivel az országban jelenleg egyetlen olyan vágóhíd sincs, amely a kacsák vágására megfelelne, illetve vállalná azt, így kénytelenek kisebb-nagyobb tételekben értékesíteni az egész állományt. Akik neveltek már kacsát, tudják, hogy mennyi takarmányt képes megenni ez a meglehetősen falánk állat. A háztáji udvarban tartott 10–15 kacsához képest azonban egy hozzávetőlegesen húszezres állomány napi takarmányadagja már jelentős tétel.

„Órákat lehetne mesélni arról, hogyan zárta be kapuit egyik napról a másikra a kilencvenes évek végén a galántai baromfifeldolgozó, ahol a legutolsó szállítmányunkat feldolgozták. S bizony a bezárt kapuk mögött maradt a kifizetetlen tartozásuk is a feldolgozott állatokért, amit már soha nem kapunk vissza – emlékszik vissza Nagy Imre. Azóta bizony minden esztendőben azon izgulnak, vajon a tavaszi keltetés után sikerül-e eladni a kiskacsák meghatározó részét, vagy a megmaradó állatokat még a nyár elejéig tartani kell, hogy utána további hizlalásra alkalmas növendékállatként, vagy levágva és megtisztítva adják el azokat.

Sajnos, rókafogta-csuka helyzetben vagyunk – mondja Szikura Ferenc, a Királyrévi Agrostaar igazgatója – hiszen egy olyan telepet örököltünk, amelyet más célra nem lehet kihasználni, ugyanakkor az állatok értékesítési láncában a számunkra legcélszerűbb megoldást jelentő nagyüzemi feldolgozás egyszerűen hiányzik. Nincs az országban erre alkalmas vágóhíd. Sőt, a szomszédos Magyarországon is csak főleg a déli országrészekben működnek ilyenek, ami egyrészt a szállítás távolsága miatt számunkra nem lenne jó megoldás. Megpróbáltuk felmérni a helyzetet, milyen lehetőségek vannak. A legegyszerűbb megoldás talán a telep felszámolása lenne, ugyanakkor itt van a törzsállomány, amit mégiscsak meg kell őrizni. Bár az utóbbi években már jelentősen csökkentettük ennek a létszámát is. S noha vannak rendszeresen visszajáró vevőink, a legnagyobb gondunk a folyamatos értékesítési lehetőség hiánya, ami nagy terheket ró a telepre és a gazdaságra. Nem beszélve arról, hogy a legutóbbi madárinfluenza veszély miatt komoly összegeket kellett költenünk a külön védekezéssel kapcsolatos állatvédelmi előírások bevezetésére, ami tovább növelte a költségeinket. (sz)