Németh Béres Csilla: Énekeljetek!

Sicc! Kezében a kanna hideg fogantyúja fájdalmasan nyikorogva harangoz, míg elér a kútig. Olyan személyesek a fái ebben a ködben. A szívébe néznek komoly, testvéri tekintettel, egy másik tapasztalat közlésének vágyával. Szinte összeomlik ez a gomolygó csend. A koldus rózsa rozsdás keze nyúl ki felé, egy pillanatra beleakad. Nem volt szíve levágni ezt az utolsó bimbót. Előhúzza a kesztyűt. Az is csak olyan kiszolgáltatott állat, mint a többi ruha. Most boldogan simul tenyerére. Egyre nagyobb lendülettel rángatja a kút fogantyúját. A versenyfutások ritmusa. Amikor elfogy karjából az utolsó mozdulat ereje is, és bezuhan a célba, akkor hörtyögve megérkezik, teljes és árad, telít a kristálytiszta víz. Abból a sötét, szűk, összezárt mélyből, ahol halottaink pihennek, gondolja hozzá a többihez. Emeli a kannát. A barna, magas tető felett felvillan, vagy csak billen egyet az ég. Mintha vastag, világoskék csíkot húztak volna oda éppen. Kislányom szeme – hasít bele egy ilyen érthetetlen jégcsap-ék. Szárnysuhogásra figyel fel. Most már leteszi a kannát és a fák hagyta zsebkendőnyi eget kémleli, fülét élesíti, hátha meghallja a vadlibák kedves gágogását. Csupán az angyalok csúszkálnak a meredek háztetőn. Egy cserép félre is csúszik, akkor az egész csapat ijedten bújik vissza a ködbe.

Addigra becsukja maga mögött az ajtót. A macskának még sikerült titokban besurrannia abban a gondolat hagyta résben, hogy a tyúkokat még nem engedi ki. Megvárja, hogy jobban kivilágosodjon.
Ha megérkeznek a kántálók, majd fenyőágat ad a kezükbe, és a másikba vérpiros, kifényesített, illatos jonatánt. Persze, ha eléneklik. Énekelni kell! Utána meg leülnek, akkor előhozza a spájzból a cukorral havazott diós és mákos patkókat. Látja az örömet a szemükben. Szájuk szélén a fehér hópihéket és azt, ahogy széttartott ujjaik hegyéről a hócukrot nagy komolyan szopogatják.

A lencse beáztatva. Hagyott egy kis darált mákot. Ma már csak egy tojáskából gyúr tésztát. Jó lesz az ebédre, meg jut a holnapi levesbe is egy kis reszeltke. Sárga és kerek tésztakupac formálódik bütykös nagy tenyerei között. Lecsíp egy darabot a nyers tésztából. Milyen finom. Nem veheti el a magáét, suhan át lelkén ez a gondolat. Hozzá kell adni. Mindent hozzá kell rakni, hogy az legyen enyém, ami tényleg van. Lisztet szór a deszka közepére, ujjai jobbról-balról galambszárnyakat húznak bele, aztán elkezdi nyújtani.
Pattog a tűz, a macska elfordítja a fejét, a víz kifut és sisteregve lesz pára. Félrehúzza a fazekat. Még várni kell! – inti kedveskedve.
Majd, ha jönnek, felveszi az ünneplő kötényruháját. A kéket.

A szoba kitakarítva. Ott áll a fenyő a hidegszobában a bécsi zongorán. Ebéd után feldíszíti. De előbb szundít egyet. Vagy inkább fordítva? A nagy ovális képből arany hajzuhatagú zöld tógás ifjú Jézus nézi a részleteket. Ilyennek sosem képzelte. Zavaró ez a kép. Inkább nem vesz tudomást róla. Lehet, hogy Keresztelő János. Ő lesz.

A dobozban ott a csipeszeken a vékony gyertyák, elgörbült némelyik a tárolástól. Nem fogja idén sem meggyújtani. Ezüst szaloncukorpapírok kővé dermedt cukorszirup múmiáit őrzik, van néhány szép üveggömb anyukától és az anyóstól is. A zselékoszorúkat megvette. Ennyi. A kerámiaőzet bedugja a szekreter aljába, és egy kissé meggyötört, egészen apró papírbetlehemet tesz a helyére. Unokája hozta ajándékba évekkel ezelőtt. A csúcsot még tegnap felrakta.

Akkor pihengessünk egyet! Messze még az éjfél. Na, kell ez, biztatja testét. Ugye, milyen jó, ahogy a dunna szelíden odaszegez? Jelzi, hogy vagyunk. Zizeg a szalmazsákban alattam a kerek és forró nyár. Arany ágyon alszom. Koldusnak mutatkozó szerény szamár. Szegény, magányos öregasszony, a verebek barátnője, gondolhatjátok. Pedig dehogy! Annyira szép itt minden. Még olyan keveset sétálgattam, és gyönyörködtem ebben a világban.

Nézem az ablakot. Nyolc négyzete az udvar képeit keretezi. Az udvar udvar. Ma szürke burokba bugyolálva. Azon túl nem gondolok. Benne vagyok.
A mamusz fehér torka úgy visz át az udvaron, mintha a kölyke volnék. Ez jó. A tyúkok mozdulatlan várakozásban lélegeznek. Szétszórt barna tárgyak. Csak a magok világítanak hideg és meleg fénnyel köztük, mintha a titokzatos csillagkupola helyet cserélt volna. Jaj, szolgácska, jó itt neked! Beült a csendbe minden. Visszamegyek a konyhába, én is elfoglalom a helyem a sparhelt mellett a sezlonon. Előtte még kiveszem az órából az elemet, fekete ketyegéssel ne húzzon itt hamis vonalakkal ketrecet körénk.

Rövid volt a világosság, és nálam a magas tetők és fák között még jobban megkurtul. Nem is tudom, mióta van ez így. Teljes lett kint a sötét. Már autók se zúgnak el az utca felől. Olyan szomjas a csend, mint azon a szent éjszakán. A világmindenség összes teremtményével az embereken kívül, mert azoknak mindig a maguk baja a legnagyobb, lélegzet-visszafojtva várt. Úgy várom most is. Jó, hogy minden tőle függ. Szabad leszek. Felkapcsolom a középső szobában a lámpát. Komoly karácsonyfa. Aztán a hálószobában is felébresztem a fényt. A spalettákat szándékosan nem hajtottam most be, hogy megvilágítsam az utcát. Ide találjanak. A gangon is felkapcsolom az égőt. Ma nem spórolok. És kinyitom a kaput. Tárva hagyom, hogy lássák, várok rájuk. Ez a sok fény csak idevezeti őket! Még üres az utca. Mint egy folyosó. Szülőcsatorna. Egészen közel van ház a házhoz, árokpart a kapuhoz és hozzám. Egy fészekalj vagyunk. Tágasságban otthon. A konyhaajtó is nyitva kell maradjon egy résnyit. Hallani szeretném a közeledést. Lépteik és szavaik kalimpáló foszlányainak beteljesedését. Mise előtt szoktak érkezni. Úgy gondolom, még soká lesz éjfél. A macska előbb ment ki.

Felvettem a kék kötényruhám. Megfésülködtem, a kendőm is az ünneplősre cseréltem. A mamuszt magamon hagyom. Tudom, hogy ott van a falon az árnyékom. Egyenes derekú, karcsú. Fegyelmezett és szikár. Nem látszik a púpom. Miért is látszana? Átmeneti állapot. Addig én is énekelgethetek. Anyám imakönyvét vettem elő. Az adventi énekekkel kezdem, majd éjfél után sorra kerülnek a karácsonyiak. Ébredj ember mély álmodból, megszabadulsz rabságodból, közelít már…

Még nem jönnek. Évek óta nem jöttek. Alig vannak már gyerekek. Biztos ott a városokban, az egymás tetejére rakott faltól falig szőnyeges házaikban esznek, isznak, nevetnek, örülnek vagy keserűen siratják, hogy nem teljesedhet be. Nem tudnak énekelni. Vagy tudnak, csak másmilyent és máshogy. Talán mégis elmondták nekik, ilyenkor nem szabad bezárkózni. Köszönteni kell jönni. Örömhírt hozni és vinni. Körbe van rakva a fenyőág az abroszon. Középen a kosárban kifényesített jonatán. Ki lesz pirulva az arcuk. Élni fognak, illatosat énekelnek, mint az almák, mikor behozom őket a veremből.
Elzsibbadt ez a nagy csend. Belemerevedtem. Szívem fut csak az idővel. Mi az? Mintha szárnysuhogást hallanék. Gyors suttogás? Valami kint összetört. Mit verhetett le megint a macska? Már ugrik is be ijedten a konyhaajtó résén. Menekülése lendületétől egészen kitárul az ajtó. És ebből a semmi-űrből besétálnak sorban az angyaljelmezes kis csodák. Arcuk puha és kipirult, szemük igazgyöngy, rózsás kis szájuk izgatott örömmel nyílik, éppen úgy, ahogy előbb képzeltem.
Énekeljetek, énekeljétek! Veletek suttogom én roncsolt, száraz, fáradt hangszálaimmal: Dicsőség szívünkben az Istennek, békesség a téged tükröző embernek!