Nem minden vicces ember mond vicces viccet

Szeretem a vicceket. Főleg a szalonképeseket. Rendkívül tetszenek az amolyan intellektuális beütésű, finom humorérzéket igénylő viccek. Szerényen bevallom, magam is találtam ki már ilyeneket. Ezeket – persze mindig a legalkalmasabb pillanatban – különböző alkalmakkor el is szoktam mondani. Például azt még csak nagyon kevesen hallották, hogy a székely kétévi távollét után hazamegy, és egy újszülöttet talál felesége kebelén. Érthető, ugye, két évig otthon sem volt. S most szeretném felhívni a figyelmet a csattanóra. A székely azt mondja, hogy a kisfiú nem lehet az övé, mert ő maga sűrű bajuszt visel, a kicsi pedig nem. Vagyis hogy az újszülöttnek nincs bajsza, neki pedig van... Szóval ilyen és ehhez hasonló jó vicceim vannak. Hozzá kell azonban tennem, hogy ezek teljes megértéséhez bizonyos intellektuális szint szükségeltetik. Ez többnyire csak a kiválasztottaknak adatik meg. Az ilyenek a bölcsek mosolyával díjazzák a poént, esetleg fegyelmezetten elkacagják magukat.

Nem így a humor barbárjai! Azok nemcsak, hogy nem értik a vicceket, hanem közveszélyes módon még érthetetlen vicceket is megpróbálnak elsütni. Az egyik kollégám például a múltkor ezt kérdezte:

– Tudod, mit mond az egyik mézeskalács szív a másiknak?

– Mit mond?

– Édes szívem.

Értetlenül néztem rá és megkérdeztem:

– És a másik mit válaszol?

Most meg ő nézett rám értetlenül. Talán én vagyok a hibás, hogy ilyen idétlen viccei vannak? Lehet, hogy ő annak a híres embernek az életfilozófiáját vallja, aki valami olyasmit mondott, hogy humorban nem ismer tréfát. Hát, így vagyok én ezekkel. Mindemellett megbocsátó intellektuális fölénnyel tekintek a tudatlanokra. Éljenek békében, az én szellemiségemre ők nem lehetnek hatással.

A múltkor azonban némi törés állt be nálam viccügyben. Vendégségben voltunk a sógoréknál, és a legalkalmasabb pillanatban – ha jól emlékszem, éppen a szomszéd anyósának súlyos vesebántalmairól volt szó – előhozakodtam a már említett kedvenc székelyviccemmel. Ám az emberi irigység határtalan. Még most is kék az alsó lábszáram a feleségem asztal alatti rúgásaitól. Később azt mondta, ha bárhol is még egy viccet elmondok, elválik. Ezt kellett hát megérnem. Még hogy a saját házamban se lehessek próféta, vagy mi. Felháborodásom olyan nagy volt, hogy ott helyben bosszúból három viccemet elsütöttem neki.

Azóta egyedül tengetem életem, s az egészben a legrosszabb, hogy pszichológusom attól is eltiltott, hogy viccre egyáltalán csak gondoljak. Pedig minduntalan eszembe jut valamelyik. Ilyenkor – ugyancsak pszichológusom tanácsára – egy erélyes kézmozdulattal leintem magam, hogy a következő percben egy másik viccel kapcsolatban ugyanígy tegyek. Általában az utcán, jóleső séta közben szokott ez előfordulni. Az irigy környezetem persze ezt is félreértelmezi. Azt mondják rólam, hogy vicceket mondok magamnak, majd mindegyik után legyintek egyet: – Á, ezt már hallottam...

Különben nem is rossz ötlet. Ha már legyintenem kell, nem mindegy, hogy előtte, vagy utána teszem?