Nem kell terülj-terülj asztalkám

„Nem, ez nem az ebédem...”autor Zászlós Gábornak, a pozsonyi Polus City Center vezérigazgatójának a családja – felesége, valamint felnőtt lánya és fia – jelenleg Budapesten él. ĺgy a hét öt napján a magányos férfiak életét éli, ám ha kell, a konyhában is otthonosan mozog. Ha hétvégén „hazamegy”, akkor viszont „full service” várja, felesége szolgálja ki az egész családot.

Ön rendkívül elfoglalt üzletember, ezért a legelejére kívánkozik a kérdés, hol szokott étkezni a percekre kiszámított munkanapokon?

Pozsonyban nem táplálkozom egészségesen, és ezen a közeljövőben szeretnék is változtatni. Ahol éppen járok, bekapok valamit, nem vagyok válogatós. A gyorsétkezdéknek mégsem vagyok a híve, ezeket általában elkerülöm. Viszont a pizzát kedvelem, hiszen ez alapjában véve valamivel megrakott lepény. Ha fogadáson veszek részt, akkor kiderül, hogy egészen jó viszonyban vagyok az étkezéssel, abban az értelemben, hogy szeretek enni, nem vetem meg a jó borokat, viszont ebben fontosnak tartom a mértékletességet.

Az alma a kezében – mivel éppen elmúlt dél – remélhetőleg nem a mai ebédje?

Nem, azt azért nem, viszont teljesen véletlenül egész jól illik beszélgetésünk témájához, nemde?! Egyébként, a humort félretéve hatszáznegyven (!) törpe almafácskám van a gyümölcsösömben.

Mivel kezdi a napot, úgy értem, mit reggelizik?

Általában narancslével, vagy pedig van egy speciális dzsúszkeverékünk, grep- és narancslé. Nagyon kevés kávét iszom. Télen pedig mézes tea a reggeli. Utána rendszerint megint csak teát iszom, akár másfél litert is. Délben nagyon gyakran munkaebéden vagyok, este igyekszem úgy hazaérni, hogy legalább a három tévéhíradót megnézzem. Ezek közben vagy zöldséget készítek, vagy pörköltet, néha akár vadhúsból is, pici vörösborral. Ha otthon vagyok, hagyom magamat kiszolgálni. De nem vagyok válogatós. Szeretem a főzelékeket, például a tökfőzeléket. Van a feleségemnek egy olyan nyári specialitása, melyet mi tökfasírozottnak hívunk, ez lereszelt tök, egy kis ízesítő, egy kis liszt, aztán úgy, mint a fasírtot, kisüti. Ehhez még silózok egy adag paradicsomot, s ilyenkor zöldséget eszem zöldséggel.

Mit részesít előnyben?

Nem kedvelem a vidékünkön divatos klasszikus rántott húst és a majonézes salátákat, inkább a szaftosabb és a grillezett húsok híve vagyok. A családban kevés marhahúst fogyasztunk, viszont nagyon sok fehérhúst, sajnos, kevesebb halat. Remélem, a közeljövőben sikerül majd halásznom, úgy, mint egykor gyerekkoromban, s akkor talán többet eszünk majd! Az utóbbi időben – koromra való tekintettel – sok zöldséget eszem, és szeretem a savanyú tejeket, a joghurtokat. Bár nagyon megenném a kolbászt is, kénytelen vagyok csínján bánni vele. Már öt éve tartózkodom egyedül Pozsonyban, így gyakran előfordul, hogy kénytelen vagyok valamilyen vacsorát előállítani, ilyenkor a kedvencem a fagyasztott zöldség. Szerintem azt nekem találták ki. Két tasakot összeöntök, megpárolom, és kész a vacsora. Néha olyat veszek, amelyikben már egy kis előfőzött rizs is van, ezt a kreációmat még a feleségem is megdicsérte. Nem vagyok kimondottan jó barátságban a konyhával, de újabban magamra vagyok utalva, egyedül kell elboldogulnom. Minden idő kérdése. Ha van időm, szívesen felülök a villamosra, és elmegyek valahová enni, mert imádom, mert fantasztikus szociológiai terep, közben óhatatlanul is meghallom, hogy az emberek miről beszélgetnek. Ha meg nincs időm, akkor otthon maradok, és pillanatokon belül kész a vacsorám.

Nem marad éhes a sok zöldség után?

Dehogynem! Három nap után már nagyon utálom, szeretnék beleharapni valamibe. Sajnos, nem lehet, s mindez összefügg azzal, hogy nagyon keveset mozgok. Amíg Budapesten éltem, hétvégén rendszeresen úsztam, szaunázni jártam, most mintha átmeneti állapotban lennék, valahol félúton se itt, se ott között, nagyon nehéz megtalálnom a helyemet, mert most már csak víkendezni járok Pestre. S azt a kevés szabadidőmet nem tölthetem sportolással. Arra meg nem vagyok hajlandó, hogy reggel nyakkendősen rohanjak az uszodába, mert egy óra múlva fontos üzleti megbeszélésem van, betömjem egy kis szekrénykébe a ruháimat, aztán rohanjak tovább.

A gyermekkori ízek közül mi maradt meg máig emlékezetében?

„Nem szeretem a látványkonyhát”Malik János felvételei Pozsonyban születtem ugyan, de Dunaszerdahely mellett nőttem fel, ezért teljesen természetes volt, hogy a konyhát a háztájiból egészítettük ki. Amiért nem kellett pénzt kiadni, az a csirke meg a sertés volt. Azokat az ízeket, amelyeket egy jó kis hazai disznóölés kínál, másból kihozni nem lehet! Nekünk hetvenötig még tehenünk is volt. Nagyon szerettem egy borzasztóan egészségtelen tájjelegű ételt, amelyik úszott a zsírban, ez volt a leveles krumplis pogácsa, egészen pirosra sütve. Szerettem a lángost is. Annak idején a faluban volt pékség, a kész kenyértésztából lecsíptek egy darabot és megsütötték, de az nem a mai felfújt lángos volt. A gyerekkori ízek közül emlékszem még a nagy kenyérszeletekre, akár zsírral, akár az akkori margarinnal jó vastagon megkenve, jó anyám megszórta az újhagyma zöldjével, valamint a felejthetetlen cukorbableveseire. Ami szintén megmaradt, egy nem éppen egészséges megrögzött szokásom, hogy mindenhez teszek erős paprikát, hiába szid ezért a feleségem. Nagyon szeretem az édességeket is. Régen Pozsonyban volt egy gyerekcukrászda, mindig betértem krémesre, fánkra, spiccre, ha kihagytam, akkor biztosan beteg voltam. Aztán, amikor megnyitották az első pirogost, oda jártam mákos pirogra (fánkhoz hasonló édesség). Budapesten van egy mestercukrászda, nem szeretném néven nevezni, amikor kilenc éve oda kerültünk, nem bírtam ellenállni az édesség gyönyörű látványának. De amikor megkóstoltam, keserűen tapasztaltam, hogy messze nem ugyanaz az íze, mint a pozsonyiénak, csak egy felfújt, fűrészporos, látványkrémes volt. Van egy jó történetem is gyerekkoromból: mivel én voltam a családban a legfiatalabb, ha anyám sütött-főzött, én voltam a kukta, én kevertem a krémeket, s aztán kinyalhattam a tálat. Ezért nagyon belejöttem a főzésbe. Emlékszem, anyám egyszer elment templomba, s én ezalatt jóhiszeműen „berántottam” a húslevest. A nagyanyámtól, aki velünk lakott, megkérdeztem, milyen lisztet kell használni a rántáshoz. Anyámék hazajöttek, s csak néztek: milyen ez a húsleves? Végül is az lett a sorsa, hogy megettük.

Felesége lévai, melyik vidék ízeit főzi, s Ön mennyire elégedett a szakácsművészetével?

A kérdés utolsó részére felelve: teljes mértékben, a feleségem a társam, a barátom, a szeretőm és – a szakácsnőm. Soha nem volt szokásom, hogy a főztjét összehasonlítsam máséval. Korán elkerültem hazulról, így beszuggeráltam magamnak, hogy akármit főznek, teljesen mindegy, mindent meg kell ennem, mert nem volt lehetőségem máshol kosztolni. Egyedüli étel a juhtúrós galuska, amit nem ettem meg, mert olyan undorítóan csinálták a menzán, hogy ehetetlen volt. Kemény volt, mégis összeragadt, az íze gyomorháborító. Hoszszú évek után a nővéremnél voltam látogatóban, aki galuskát főzött. Először nem akartam megkóstolni, de addig erősködött, hogy kénytelen voltam, s ennek az élménynek a hatására – no persze, ez deszkán szaggatott tésztából készült, amelyik ha három napig áll, is jó – megszerettem ezt az ételt is.

Mi az, amit egyedül szeret készíteni, s most kissé időigényesebbre gondolok, mint a párolt fagyasztott zöldség?

Nem szeretem a látványkonyhát, inkább azt, ha van is valami a tányéron. Nem főzök ünnepi alkalmakkor, viszont, amit mindig én készítek a családban, az a fantasztikus nyári reggelink, a lecsó. Szemben van egy pékség, átmegyek friss kenyérért, és meglepem a családot. Az ismerőseim szerint nagyon jól készítem. A feleségemnek van egy szlovák kolléganője, aki rendszeresen vitaminkúrára jár hozzánk a kertbe, ő is állítja, hogy ilyen lecsót még nem evett.

Hogyan üli meg a család az ünnepeket?

Karácsonyi vacsorakor mindenkinek szépen fell kell öltöznie, senki nem ülhet például tréningruhában az asztalhoz. Ilyenkor én gyújtom meg a gyertyát. Száz éve, amióta csak együtt vagyunk, tokaji aszút iszunk, utána a klasszikus lencselevest, halat esszük. Nem az ételen van a hangsúly, hanem a gyertyagyújtáson. Ami különleges, az a barátfüle vagy dödölle. Faluhelyen mindig a búcsú az az alkalom, amikor mindenki találkozik a családi nagyasztalnál. Mivelhogy én bérházban laktam, nem tudtam hová hívni a három testvéremet, hisz el se fértünk volna. Vagy tizenöt éve vettünk falun egy öreg kertes házat, azóta évente megtartjuk a saját kis búcsúnkat. Ez nincs különösebb dátumhoz kötve, rendszerint csak annyi a feltétele, hogy mindenki ott lehessen, és a gyerekeknek ne kelljen iskolába menniük. Tehát általában valamelyik augusztusi hétvége. Ez tehát az én búcsúm. A tanyámon grillezni szoktunk, általában csirkét, bár most pulyka volt, az én specialitásom pedig, hogy a vásárolt (nem elejtett) vadhúst elkészítsem. De nem is az ételeken van a hangsúly, a terülj-terülj asztalkámon, hanem azon, hogy együtt van az egész család. Ilyenkor kenyérrel esszük a húst, hiszen kint vagyunk, a szabadban.

Melyik ország nemzeti konyháját kedveli?

Végül is sok egyforma elkészítési mód van, s a nemzeti konyhák már annyi külföldi hatásnak is ki vannak téve, hogy nehéz némely ételre rábizonyítani tősgyökeres nemzeti eredetét, mert lehet benne valami máshonnan átvett külföldi elem vagy fűszer is. Inkább elmondanék egy esetet, mely megtörtént velem: magyar vendégeim voltak, s elvittem őket egy jó nevű étterembe a belvárosba, amelyben monarchiabeli konyhának kellett volna lennie, tehát a szlovák népi juhtúrós galuskának is szerepelnie kellett volna az étlapon, de nem volt. Most már felfedeztem, hogy hol kapható, hol készítik finoman, s azóta mindenkit oda viszek, nem szeretnék még egyszer felsülni. Ha külföldön járok, én is igyekszem megkóstolni a nemzeti specialitást. A legnagyobb egzotikum, amit eddig ettem, a csiga volt. Szeretem a kínai konyhát, mert sok benne a zöldség, nem száraz, egészséges, ezért vettünk mi is kínai főzőedényt, abban kuktáskodik otthon a feleségem. De hogy valami különlegesen megragadott volna, azt nem mondhatom. Az italok közül szeretem télen szalonnázás, kolbászozás előtt a stampedli pálinkát, ünnepi alkalmakkor a rajnai rizlinget, a száraz borokat. Nem vagyok absztinens. Ahogy az alkalom hozza, ha hétvégén hazamegyek, leülünk Zsuzsával, egy pohár mellett elmondom az egész hetemet, mi volt, kivel tárgyaltam. Nemrég Olaszországban teljesen véletlenül és előzetes megbeszélés nélkül találkoztunk két kedves hazai családdal, spontán módon beültünk egy étterembe, ahol hatalmas tálakon hordták a tengeri különlegességeket, rákokat, tintahalakat, egyebeket, melyeknek még a nevét sem ismererem. Könnyű vörösborral öblítettük le, s nagyon sokáig dúskáltunk e tengeri javakban, a jobbnál jobb falatokban.

Az én lecsóm receptje:

Egyszerű, a titka csak annyi, hogy nem szeretem, ha kemény benne a tojás és sok, inkább azt, ha kicsit rágós marad a zöldség. Klasszikus füstölt szalonnával kezdem, szárazon pirítok meg egy kicsit többet, s ha már üveges, akkor megy hozzá a hagyma. A serpenyő felett aprítom bele a paprikát, és nem fedem le, tehát nem rottyan össze az egész, hanem egy kissé darabos. Csak a végén teszem bele egy rövid időre a paradicsomot, a tojásból pedig csak egy keveset, és nem hagyom sokáig a lángon, hogy lágy maradjon, a paprika viszont harapható legyen. Ezt leírni nem lehet, meg kell kóstolni. Nem árultam el különleges receptet, de lehet, hogy van férfi, aki még ezt sem ismeri.