Nekünk Mohács kell(ett)?

Kereken egy esztendeje, hogy a tavalyi szökőév szökőnapján az itteni magyarság politikai képviselete kívül rekedt a szlovákiai törvényhozás házán. Az „évforduló” az utánanézés kötelességét kínálja: a kudarc után pártjaink vajon mára levonták-e a lehangoló fiaskó tanulságait? Petőcz Kálmán politológust és diplomatát kérdeztük.

A rendszerváltás óta tavaly csöppentünk először olyan helyzetbe, hogy a szlovákiai magyarságnak nincs közvetlen pártszintű parlamenti képviselete. A 2020. február 29-én hárompárti választási koalíciót alkotó MKÖ és a külön indult Híd részéről ön találkozott azóta átfogó és elfogulatlan elemzésekkel a kudarc ok-okozati összefüggéseiről?

Szerintem a pártok még mindig adósak annak a magyarázatával, miért nem jött létre 2019 őszén az ugyan kisbetűvel írandó, ám tényleges összefogás?! Sőt, annak ellenére, hogy már küszöbön állt a megegyezés. Egyébként nem hiszem, hogy a válasz túlságosan bonyolult lenne. A megfogalmazásához biztosan nem lenne szükség hónapokig tartó elemzésekre és több száz oldalas értekezések megírására. A magyarázat egyik elemét nyilván a Csemadok Országos Elnökségének 2021. február 12-ei nyilatkozata kínálja. Ebben a Csemadok sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy 2019 őszén a nevét olyan kezdeményezés támogatásához adta, amely végeredményben nem az egység megteremtését, hanem a széttagoltság fenntartását eredményezte. Magyarán, hogy új szerveződésként az Összefogás nem elsősorban az összefogást szolgálta, hanem egy ötödik pártként inkább a saját érdekeit helyezte előtérbe. Persze, ez csak amagyarázategyikrésze. Nyilván,ha az MKP és a Híd politikusai már 2019 nyarán jobban felmérik a helyzetet és megegyeznek, akkor valószínűleg ez a „svédcsavar” sem következhet/következik be. Megjegyzem: a pluralizmus, a politikai és polgári szabadságjogok híveként eszem ágában sincs megkérdőjelezni bárki vagy bármely csoportosulás politikai ambícióit, véleményformálási vagy szervezkedési jogát. A politizálásnál viszont ildomos bizonyos objektív adottságokat és politikai realitásokat is figyelembe venni. A becsvágy önmagában nem elég; és néha még a szakértelem és az elkötelezettség sem.

A parlamenti jelenlét hiányát tudatosítva, miért nem elég csupán csalódottnak lenni az így alakult állapoton?

Az én meglátásom szerint azért, mert itt most nemcsak a szlovákiai magyarokról van szó, hanem az egész országról, amelynek a magyarok a részét képezik. Ha tehát úgy vesszük, a kialakult helyzet kétszeresen is érint bennünket. Egészen másként festene a mai politikai színtér, ha a parlamentben és akár a kormányban is jelen lenne egy magyar pártformáció, valamint a KDH, azaz a Kereszténydemokrata Mozgalom és a Progresszív Szlovákia mozgalom. Mert bizonyos kérdések megítélésénél ezek között is vannak ugyan nézetkülönbségek – amelyek néha valóban komolyak –, ám az vitathatatlan, hogy rendre demokratikus, viszonylag fejlett politikai kultúrát képviselő pártok, így stabilizációs tényezőként képesek működni. Mondom mindezt dacára annak, hogy sok kifogásom van a magyar pártok utóbbi tizenkét éves politizálásával kapcsolatban, ahogy sok kifogásom van a Kereszténydemokrata Mozgalommal és a Progresszív Szlovákiával szemben is. Ám ez nem gátol abban, hogy a részletek miatt ne lássam az egészet, mondhatni, a fák miatt az erdőt. Ezért annyira bosszantó így utólag is, hogy végeredményben csupán néhány ezer szavazaton múlott, hogy ennek az országnak jobb, akár sokkal jobb parlamentje és kormánya legyen. Ennek most isszuk a levét. Például a félremenedzselt járványkezelés következményeiben vagy abban a kaotikus, kapkodó, gyakran dilettáns és félamatőr hozzáállásban, ami a kormány intézkedéseit – elsősorban a kormányfő által megszemélyesítve – oly gyakran jellemezi.

Meglátása szerint, a politikaitársadalmi presztízsveszteségen kívül, a törvényalkotás és a közélet mely területein érzékelhető a leginkább, hogy az elmúlt három évtizeddel szemben a szlovákiai magyarságnak most nincs saját parlamenti képviselete?

A kormány egész eddigi tevékenységét beárnyékolja és egyben keretezi is a Covid-járvány kezelésének kényszere. Magyar szempontból szintén ezt tartom a legfontosabb kérdésnek. Igaz, én is hozzászóltam ahhoz a népszámlálás körül kialakult vitához, amelyet a második nemzetiség megjelölése lehetőségének megkérdőjelezése robbantott ki, de azért többször feltettem magamnak a kérdést:valóbanezalegfontosabbdologe akkor, amikor emberek ezrei halnak meg? Miközben arról folyik a vita: például a vegyes házasságok miatt hány magyar tűnik el virtuálisan, mintha az nem érdekelne bennünket, hogy hány magyar hal meg ténylegesen – és lehet, hogy feleslegesen... Sajnos, az állam most is egy „kissé” megfeledkezett a déli régiókról. A járványkezelés elejétől fogva akadozott a szükséges felszerelés, az egészségügyi eszközök meg gyógyszerek szállítása és pótlása az ország déli járásainak kórházaiba, gyógyszertáraiba. Továbbra is akadozik a körzeti orvosi rendelés és járóbetegellátás, így emiatt is óriási teher nehezedik a kórházakra. Hiányos volt a magyar nyelvű tájékoztatás és felvilágosítás, ahogyan a dezinformációk terjesztése ellen sem lép fel senki rendszeresen. A pedagógusoknak az oltásért Komáromból Nyitrára, Dunaszerdahelyről Nagyszombatba kell utazni. Szerintem ezek az igazán életbevágó kérdések, és hangosabban kellene felszólalni a rendezésükért.

Magabíró pártjainknak tavaly a hazai parlamenti választáson, 2019 májusában az Európai Parlamentbe szóló voksoláson sikerült elbukniuk. Ön már látni véli a politikai útvesztőbe tévedés utáni épkézláb önreflexió szemléletes kihatásait?

Igen, szerintem látni már az önvizsgálat részeredményeit. Nem tisztességes azt állítani, hogy az elbukott választások óta nem zajlott semmilyen önreflexió. Igenis történt, és mindkét nagyobb pártban. Persze, ha valaki azt várja, hogy ez az önreflexió látványos legyen, és a politikusok akár hamut szórjanak a fejükre, akkor hiába reménykedik. A mai politikának ez nem természete. Bár talán nincs is erre szükség. A legfontosabb, hogy a pártokon belül megtörténjen az önvizsgálat, és a helyes következtetéseket is levonják belőle. Szerintemidénlétrejönaszükségesés tényleges összefogás. De ha nem, az nagyon előnytelen bizonyítványt állítana ki az egész szlovákiai magyar politikai képviseletről.

A közvélemény-kutató intézetek mind az öt hazai magyar párt preferenciáit folyvást a parlamenti küszöb átlépését jelentő öt százalék alatt mérik! Mi vezethetne el az összetartást jelentő egységes politikai közösség megteremtéséhez?

A szükségesség fogja a pártokat oda irányítani. Nemcsak a magyar parlamenti képviselet létfontosságú szüksége, hanem mint már említettem, egy magasabb rendű célszerűség tudatosítása is. Egy magyar párt a törvényhozásban és a kormányban nem csupán a magyar közösség szempontjából lényeges, hanem az egész ország vonatkozásaiban is.

A preferenciák felvetése azért aktuális, mert a tavaly még hárompárti tárgyalások mára kétpártira – MKP és Híd – zsugorodtak…

Azt, hogy a tárgyalások pillanatnyilag kétpártira szűkültek, szerintem az Összefogás részben önmagának köszönheti. Meggyőződésem viszont, hogy a listán – ha az egyszer összeáll – mindenki rajta lesz, aki a szakértelmével és a tenni akarásával megérdemli. Remélem, a magyar pártok ennyit azért az elmúlt harminc év alatt már megtanultak.

Az augusztusban aláírt egyesítési szándéknyilatkozat, a jelen helyzetben, végül is meghozhatja a kívánt katarzist e pártpolitikai királydrámában?

Az imént mondottak értelmében csak újból megerősíthetem: véleményem szerint igen, a kívánt katarzist is meghozhatja.

Ebben a mai, egyelőre még széttartó összefogásban ön milyen párhuzamokat lát a szlovákiai magyar politikai színjátékok 1992-ben és 1998-ban lejátszódott előző „felvonásaival”?

Akkor is viszonylag sok volt a személyeskedés, az árulózás és a valós vagy vélt konfliktus. De amíg 1992ben nem sikerült hárompárti egyezségre jutni, 1998-ban már sikerült. És ez nemcsak az önreflexióknak volt köszönhető, hanem hogy az akkori MKP-ba tömörült magyar pártok egy széles, demokratikus koalíció részeként indultak neki a választásnak. Ez egy magasabb rendű cél érdekében való összefogás volt – leváltani Mečiart és visszahelyezni az országot az Európai Unióba vezető pályára. Emellett más párhuzamok is vannak. Ugyanis nem a listaállítással és az arányok megállapításával áll meg a világ. Ha a leendő egységes párt bejut a kormányba, akkor nem a „kevés a fóka és sok az eszkimó” lesz a gond, hanem fordítva: nem lesz elég rátermett ember a posztok betöltésére. Ez 1998-ban is így volt. A pártegyesülésnél a Magyar Polgári Pártnak a csak 20%-nyi hely jutott, a jelöltjei viszont a különböző pozíciók betöltésénél mégis nagyobb arányt képviseltek a párt megállapított politikai súlyánál, mert az MPP több rátermett személyt tudott felajánlani.

Az esztendőkre visszanyúló kölcsönös haragszomrád után visszaszerezhetőazelkedvetlenedettvagy a szlovák pártokhoz átszavazó magyar elektorátus?

Látva Igor Matovič szerencsétlenkedéseit, valamint a Progresszív Szlovákia 2020-as választási kudarcát, reális esélyt látok az átszavazók egy részének visszaszerzésére. Természetesen ezért keményen meg kell majd dolgozni. És közben azt is elfogadni, hogy a magyar közösség sem egyszínű, hanem belülről tagolt. Különböző nézetek, érdekek jelennek meg benne. Ezt a sokszínűséget a most alakuló pártnak is tükröznie kell. Másképpen nem jön össze a remélt hat-hét százalék, bár lehet, hogy az öt sem! Félrevezetőnek tartom azokat a lángoló felhívásokat, amelyek pusztán egységre szólítanak. Az összefogás és az egység nem egymás szinonimái. Összefogás: igen, az egy pártlistán való indulás, a fontos kérdésekben közös fellépés, az átgondolt rövid és hosszú távú stratégia; szakértelem s egymás iránti megbecsülés éstisztelet. Deeznemaztjelenti,hogy mindenről egyformán muszáj gondolkodnunk, mindenről azonos véleményünknek kell lennie.

Milyen aktív szerepet vállalhatna most az itteni magyar civil társadalom, elsősorban a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala, illetve a Csemadok, amely kulturális és társadalmi szövetség?

Úgy vélem, a folyamatok jelen stádiumában a közös párt létrehozását inkább már magukra az érintett pártokra kéne hagyni. A Kerekasztal, illetve a Csemadok foglalkozzanak azzal, amiért megalakultak: a civil társadalom felkarolásával és támogatásával. Jogvédelemmel, szakmai munkával, hálózatépítéssel, a magyar kulturális és társadalmi élet szervezésével s támogatásával, a hagyományőrzéssel, az egészséges – nem kirekesztő – magyarságtudat fejlesztésével. A pártok feletti társadalmi kontrollal, ami azonban nem azonos a direkt politizálással.

Az önmagát is alulmúló Matovič-kormány teljesítménye láttán akár borítékolható az idő előtti választás esélye. Ebben a labilis helyzetben és egy kerek esztendővel a tavalyi kudarc után tudatosítja már a hazai magyar pártpolitika, hogy a természetes magyarságtudatán túl mit akar a szlovákiai magyar választó?

Szerintem még nem egészen. De úgy vélem, már jó irányban halad. Ha most írásban „csevegnénk”, úgy a népszerű ikonok közül hangulatjelként a mosolyarcot biggyeszteném ide.