Nekilendülés meredek terepen

Szlovákiában harminc éve, 1990. június 27-én lépett hivatalba az első demokratikusan kinevezett kormány. Egyik miniszterelnök-helyettese a 39 éves Zászlós Gábor lett. Vajon ez a szokatlanul rövid, csak az 1992-es választásig tartó ciklus a jelenből visszanézve daliás vagy bizonytalan időköz volt?

A forradalmak sajátja, hogy utánuk hosszabb-rövidebb ideig még turbulens a belpolitikai helyzet. A nyolcvankilences csehszlovákiai fordulat után nyolc hónappal biztos nyeregben érezhette magát az új szlovák kormány?

Ha 1989 novembere-decembere az esély időszaka, akkor 1990 a remény éve volt. Hiszen Csehszlovákiában június 8–9-én a felnőtt lakosság több mint kilencven százaléka élt a demokratikus és szabad szavazati jogával. Ezért itt nemcsak egy gyökeresen új helyzetről, hanem az ország jövőjét megalapozó rövid kegyelmi állapotról beszélhetünk. A megváltozott politikai és társadalmi körülményekről éppen úgy igaz az is, hogy viszonylag hamarosan megjelentek a különböző pártérdekek, az útkeresés eltérő formái, és az sem derült ki rögtön, hogy Vladimír Mečiar politikusként s emberség dolgában valójában kicsoda-micsoda… Ma már az is hibának tűnik föl, hogy bár a VPN–FMK koalíció 48 parlamenti mandátumot szerzett, a rendszerváltás több meghatározó személyisége a júniusi választást követően, a kiemelt fontosságú közéleti tisztségekben, nem vállalt közvetlen politikai szerepet. Nem kevésbé okozott zavart, hogy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom, tehát a VPN szinte a választások előestéjén számos képviselőjelöltjét, a belügyminisztériumból kiszivárgott jelzések alapján, kénytelen volt visszaléptetni. Három évtized múltán az őszinte válaszom tehát csak az lehet, hogy a már demokratikus körülmények között létrejött első szlovák kormány a választói akaratot nézve nyeregben érezhette magát, ám a kormánypártok belső örvénylései, illetve a hamar indulatosabbá vált társadalmi hangulat révén váratlanul kopni kezdett a rendszerváltás általános eufóriája.

És Zászlós Gábor? Kétkedő előérzetek nélkül vállalta, amit már a fordulat első hónapjaiban önre osztott a politika véletlensége?

Igen, és ebben a lelkesültségemben annak szintén szerepe lehetett, hogy Dunaszerdahelyen, a panelházi lakásunkban már előzőleg amolyan „világmegváltó” baráti körünk volt: az akkori idők nyitott szellemű, ellenzéki hangvételt megütő magyarországi lapjait járattuk, és megvitattuk az ott olvasottakat. Föltehetően ez a közéleti érdeklődés is közrejátszott abban, hogy kooptált képviselőként gyorsan, már február elején belesodródtam a parlamenti politika, nyáron pedig a kormányzati munka mindennapi taposómalmába.

Sőt, az akkori eseménydús idők emlékeit felhozva, talán többen is emlékeznek még arra a kockás tweedzakóra, amelyben rögtön a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökévé is megválasztották!

Lehet, hogy így van, bár az a zakóm már ereklyeként sincs meg… Ám hogy az előző kérdésének enyhe élére is feleljek: a felelősségteljes posztokon akkoriban nemigen lehetett bizonytalankodni. Azon az újszerűen meredek politikai és társadalmi terepen lépésről lépésre, határozottan kellett haladni.

Mi volt az első demokratikus úton kinevezett szlovák kormány programjának öt leglényegesebb tartalmi súlypontja?

Visszanézve 1990 júniusára és a megelőző évtizedek állampárti viszonyait felszámolni hivatott alapvető célkitűzésekre, én nem számszerűsítenék. Ha csak jelzésszerűen is, inkább több konkrét elvi feladatot említek meg. Például azt az elhatározást idézem, mely szerint „(…) a kormányzati tevékenységünket alá akarjuk és alá fogjuk rendelni a polgárok érdekeinek”. Visszalapozható abban a dokumentumban, hogy leszögezi: „Európa és a világ előtt az önigazgatás elvéből kiindulva tartozunk felelősséggel a nemzetiségi kérdés megoldásáért”; de tételesen utal arra is, hogy a nemzeti kisebbségeknek joguk van az anyanyelvi oktatásra. Saját fejezet foglalkozik a „tökéletesebb törvényhozás” feltételeinek megteremtésével, továbbá adóreformot, árliberalizációt ígér, a mezőgazdasági termelés korszerűsítését szorgalmazza, kiáll a tulajdonformák egyenjogúsága mellett. Ma azonban már úgy látom, hogy ennek a meghatározó kormányzati programnak nemcsak pozitívumai, hanem strukturális egyensúlyhiányai is voltak. Például az emberek élet- és munkakörülményei, a lakosság egészségi állapota javításának egyedüli biztosítékaként csupán egy döntő gazdasági reformot jelöl meg, és kizárólag abban látja Szlovákia leendő „társadalmi és gazdasági fejlődésének új minőségét”.

Becsapottnak érezte magát az FMK, amiért a kormányalakításkor a belügyi és a mezőgazdasági tárcánál le kellett mondania a miniszterhelyettesi posztról?

A Független Magyar Kezdeményezés vezérkara nyilván igen, én nem voltam a szűk körű vezetőség tagja. Ettől függetlenül mindig a korrekt és kiegyensúlyozott együttműködés szószólója, az aktív szövetségkeresés híve voltam. Ami bizonyos, hogy a rendszerváltás euforikus heteiben nem merültek föl komolyabb nézeteltérések, később viszont több alkalommal már szétágazódtak az érdekek.

Ma miképpen látja: előbbutóbb miért kerekedett/kerekedhetett fölül a nemzeti és nemzetiségi ügyek dominanciája a jóval súlyosabbnak gondolt szociális és gazdasági bajok határozottabb megoldásának igényén?

Egyrészt rengetegen nem tudatosították, hogy a szabadság egyúttal felelősséggel is jár. Valószínűleg nem kezeltük annak kellő politikai súlyán a gyökeres társadalmi fordulat, a rendkívüli közéleti változások érzelmi hatásait. Nagy hiba volt, hogy éppen ennek a kényes kérdéskörnek, sajnos, sem az 1989 decemberében átalakított szlovák kormány, sem a júniusi választást követően megalakult, immár koalíciós kabinet programja nem szentelt külön is következetes figyelmet. Így a történelmi múlt terhéből fakadó indulatok, főként az ilyen-olyan ferdítések, a pusztán sérelmi alapállású vagy a szándékosan elfogult nézetek – akár a köznapi politikai haszonszerzés céljából – váratlanul gyorsan megágyaztak a nemzeti/nemzetiségi „vadhajtásoknak”. Nevén nevezve a dolgokat: a nacionalizmusnak. Már tavasszal láthatóan erőre kapott a Szlovák Nemzeti Párt, a szlovákiai magyarság körében pedig elsősorban a hamarjában szerveződött Együttélés Politikai Mozgalom aktivizálódott, főként az önmagukat igaz és jó magyaroknak tartók körében. Mindkettő gyűjtőpárt volt, amelyekben akkoriban újra visszaköszönt a pártállami nyájszellem. Lehet, ez ma már akár kissé túlzó megállapításnak tűnhet, de pusztán a megfontolt racionalitás hiányát, illetve az elfogult érzelmi manipuláció erejét és veszélyét akarom érzékeltetni; azt a társadalmi légkört, amely Szlovákiában korán, már 1990 tavaszán felütötte a fejét. És ezek a kölcsönös animozitások nemcsak a közhangulatban voltak érzékelhetők, hanem az indulatoskodó parlamentben és az első Mečiar-kormányban is. Mind a képviselők, mind a miniszterek körében eléggé hamar kiderült, hogy a szlovák és a cseh, illetőleg a magyar és a szlovák viszony kényes kérdésében ki milyen állásponton van.

Önnek 1990 októberében volt egy aligha irigylésre méltó fellépése: a szlovák köztévé magyar nyelvű adásában a számunkra kifejezetten előnytelen nyelvtörvény körül felizzott durva nacionalista közhangulatban kellett józan magatartást kérnie az itteni magyarságtól. Azon az ominózus október végi délutánon végül is milyen benyomásokkal állt föl a tévéstúdió székéből?

Vesztesként. Azt a nyilvános szereplést pusztán a kormányzati tisztségemből eredő kötelező házi feladatnak tartottam, hiszen eleve világos volt előttem, hogy érdemben megmagyarázhatatlan, amiről perceken át beszélnem kell. Az FMK-ban hiába tudtuk, és hát – abban a szlovákság körében országosan elfogult, ingerült hangulatban – a koalíciós partnereinknek is hiába magyaráztuk, hogy nincs szükség nyelvtörvényre. Az élet később még nyelvrendőrséggel is tetézte az egészet.

A bősi vízerőmű körüli huzavona mennyiben gyöngítette a szlovák kormány magyar alelnökének belső alkupozícióit? Az aktivisták blokádjai, az Eurolánc tiltakozóakciói, meg a magasabb szintű szlovák–magyar diplomáciának a süketek párbeszédét idéző eredménytelensége?

Bős ügyében tulajdonképpen reménytelen volt közös megoldást találni, többnyire arról tárgyaltunk, hogy majd tárgyalni fogunk... Különösen azok után, hogy a gátépítést irányító Binder urat nálunk jóformán szentté avatták. A tiltakozók egyik tüntetésén egyébként magam is részt vettem.

A szlovák kormányban 1990 és 1992 között mennyire lehetett tematizálni az itteni magyarságot 1945 után sújtó jogtalanságok megszüntetésének igényét?

Egyes jóindulatú kormánytagokkal őszintén lehetett beszélni erről, testületileg azonban nem alakult ki efelé irányuló hajlandóság. Szóba sem jöhetett, hogy a Beneš-dekrétumokról a kormányülések valamelyikén tárgyilagos és konkrét vita szülessen. Ahogyan az sem véletlen, hogy máig ugyanez a helyzet, noha azóta három különböző ciklusban kis híján összesen tizennégy évig volt közvetlen kormányzati képviselete a szlovákiai magyarságnak. Erről mind a mai napig nem folyik természetes és érzelmek nélküli párbeszéd, kölcsönösen korrekt megoldáskeresés.

Ön az egyetemi éveit Prágában töltötte. Miben látja annak okát, hogy már 1990-ben akceptált álláspontként elharapódzott a cseh és szlovák szövetségi partnerség elégtelenségének nézete?

A szlovák országrészben kerekedett nacionalista hangütésről már szó esett. A cseheknek pedig, a MagasTátrán kívül, rendkívül felszínes ismereteik voltak Szlovákiáról, annak belső viszonyairól, akár az itt élő nemzeti kisebbségekről. És ez 1968 után sem változott komolyabban. A bajok egyik forrásaként az is közismert, hogy a két testvéri nemzet kölcsönös kötelékét, úgymond, az idősebb báty és a fiatalabb öcs viszonyának felfogása tükrözte.

És az FMK? Miért került az 1992-es választási vereséghez vezető, stratégiailag előnytelen pozícióba?

Megítélésem szerint ez a kérdés egy mélyebb, átfogóbb és főként elfogulatlan szakmai elemzést érdemel. Ugyanis a rendszerváltást követő első időszakban aktívan politizáló személyek annak a veszélynek teszik ki magukat, hogy összefogó véleményalkotásukban kevésbé tárgyilagosan ítélik meg az akkoriban történteket.