Ne hülyéskedjetek, magyarok! Szükségünk van rátok

Tomáš Strážay, a Szlovák Külpolitikai Társaság szakértője szerint a negatív szlovák–magyar kapcsolatokat gerjesztő tényezőket leegyszerűsítve három osztályba sorolhatjuk: politikai, strukturális és történelmi kategóriákba. „A magyarok kevésbé ismerik történelmüket, mint gondolnák, és szinte semmit sem tudnak arról, hogy a történelem során kiket és hogyan nyomtak el” – mondta annak idején egy szlovák–magyar kapcsolatokkal foglalkozó konferencián Kollai István, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója. A közös történelem értelmezésének problémái azonban szerinte szlovák oldalon is tetten érhetők. „A mai Szlovákia területét a Szlovák Köztársaságban a szlovák nemzet természetes egységeként írják le, nem pedig azoknak a világtörténelmi eseményeknek a következményeként, amelyek során ennek a két nemzetnek nem sok beleszólása volt az államhatárok meghúzásába. Ez európai szintű döntések következménye volt, ami bizonyos fokú trauma forrása” – jelentette ki Kollai. „Ez a határ nem volt igazságos, egy vegyes lakosságú területen nyilván nem is lehet teljesen igazságosan meghúzni a határt, de igazságosabbat könnyen lehetett volna” – jegyezte meg, azonban elutasította a határmódosítás gondolatát. Nem mernék vitába szállni Kollai Istvánnal, mindenesetre a két nemzet kapcsolatát a mai napig meghatározza együttélésünk az Osztrák–Magyar Monarchiában, mint ahogy a monarchia felbomlása is. A mai magyarok többsége valószínűleg már kisgyerekként hallott a trianoni igazságtalanságról. Mi több, a magyar Országgyűlés 2010. május 31-én jóváhagyta azt a kormányzati javaslatot, amely a trianoni békeszerződés évfordulóját, június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította. A jogszabály a békeszerződést „a magyarság legnagyobb tragédiájának” nevezi. A mai szlovákok többsége ezzel szemben már gyerekkorától az erőszakos magyarosításról hall, és arról, hogyan nyomtak el a történelmi Magyarországon mindent, ami szlovák. Az én dédapám még kisfiúkoromban mesélt arról, hogy egy csejtei tanító csak azért náspángolta el, mert elsős elemistaként nem tudott magyarul imádkozni. Már ezek a kiindulási pontok világosan jelzik, hogy a szlovákok és a magyarok közötti kapcsolat nem volt – és valószínűleg nem is lehet – problémamentes. Mit tehetünk? Megoldásnak tűnhet, ha a jövőbe tekintünk. És az is, ha tudatosítjuk: a globalizáció korában a mai Magyarországnak és Szlovákiának egyforma szükségletei és gondjai vannak. Szerencsére mindkét nemzet képviselői megértették, hogy közös fellépéssel könnyebben hallathatják hangjukat. „A magyar–szlovák kapcsolatok évezredes együttélésünkre épülnek. Az azonos szövetségi rendszerhez való tartozásunk, a külpolitika számos területén tapasztalható érdekközösségünk, a társadalmi érintkezés megannyi kapcsolódási pontja, és a közös határunk hossza jó alapot biztosít a két ország kapcsolatainak dinamikus fejlődéséhez” – állítja a nagykövetség honlapján olvasható köszöntőjében Magyarország pozsonyi nagykövete, Pető Tibor. Kapcsolataink fokozatos fejlődéséig azonban rögös út vezetett.  
 
Csehszlovákia széthullását Magyarország jó lehetőségnek tartotta arra, hogy megerősítse helyzetét a közép-európai régióban. Szlovákia Magyarország „új” szomszédjává vált, miközben méretét tekintve Csehszlovákia egyharmadát tette ki, és valójában feleakkora volt, mint Magyarország. Legalábbis az elismert Szlovák Külpolitikai Társaság ezt így látja. Az említett időszakot talán legfrappánsabban Antall József akkori magyar kormányfő ismert kijelentése jellemzi, aki jelképesen tizenötmillió magyar miniszterelnökének tartotta magát. Ezek a szavak a szlovákok többségénél természetesen rosszallást, félreértést és nyugtalanságot váltottak ki. Az ilyen megfogalmazások is hozzájárultak ahhoz, hogy Szlovákiában a nacionalisták kerültek hatalomra, akiknek a szóhasználata hosszú évekre megfertőzte a szlovák–magyar kapcsolatokat. A Ján Slotához hasonló emberek elmélyítették közöttünk a meg nem értést és az elidegenedést. A magyarokra tett sértő és botrányos kijelentései miatt Szlovákiában már akkor is sokan szégyenkeztünk. Nehéz és rossz időszak volt ez. Üdítő kivételt csak a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről aláírt szerződés jelentett, amelyet Párizsban, a Matignon-palotában látott el kézjegyével 1995. március 19-én a két akkori miniszterelnök, Vladimír Mečiar és Horn Gyula. „Magyarország újkori történelmében először kötünk olyan megállapodást, amely nem nagyhatalmak diktátuma, hanem saját döntésünk alapján jött létre” – jelentette ki az aláírást követően Horn. Hozzátette, ez a dokumentum nem a lemondás kinyilvánítása, hanem éppen ellenkezőleg, a szlovák–magyar kapcsolatok építésének bizonyítéka. Az, hogy megszületett ez az alapszerződés, nagymértékben köszönhető Édouard Balladur akkori francia miniszterelnöknek is.

Ma 2019-et írunk, és nyugalom van – még ha viszonylagos is.  Elég a nemrégiben lejátszott budapesti futballmérkőzésre és a szurkolók sértő viselkedésére gondolnunk. Menyhárt József, a Magyar Közösség Pártja (MKP) elnöke is állandósultnak, nagyobb érzelmi kilengésektől mentesnek tartja kapcsolatunkat. Hasonlóan fogalmazott a Híd elnöke, Bugár Béla is. „Ha létezik is feszültség a szlovák–magyar kapcsolatokban, akkor csak jelentéktelen.” Hogy lehet ez? Mi történt, hogy a Szlovák Nemzeti Párt jelenlegi elnöke, Andrej Danko a Szlovákia–Magyarország mérkőzést a legendás Ferencváros stadionjában, a magyar parlament elnökének, Kövér Lászlónak a páholyából nézi, és választói közül ez senkit nem zavar különösebben? Bugár is csak hitetlenkedve csóválja a fejét, és azt mondja, néhány évvel ezelőtt még senkinek el nem hitte volna, hogy a Fidesz második embere jobban szót ért majd a szlovák nemzetiek elnökével, mint vele. Kinek köszönhetjük ezt a viszonylagos nyugalmat?

Kapcsolataink jelenlegi színvonala vitathatatlanul a szlovákiai magyar választók érdeme. Csak nekik köszönhetően győzhettük le 1998-ban a mečiarizmust. Hiába próbálják ezt manapság néhányan bagatellizálni, akkoriban tényleg nagyon nagy volt nálunk a tét. Hiszen akkoriban Lengyelország, Csehország és Magyarország is NATO-tag volt, és ha nem jött volna el az a bizonyos töréspont, Szlovákia úgy járhatott volna, mint Lukasenko Fehéroroszországa. Akkoriban nap mint nap szégyenkezhettünk az országunk miatt, mely a barbárok hatalmába került. Nem szabad megfeledkeznünk a volt államfő, Michal Kováč fiának elrablásáról, a titkosszolgálat kihasználásáról politikai ellenfelek megfélemlítésére, a képviselői mandátumok jogtalan megvonásáról, a kiválasztottak vadprivatizációiról, illetve arról a nemzetközi elszigeteltségről, amibe a HZDS, az SNS és a Szlovákiai Munkásszövetség kormánykoalíciója taszította az országot. Az Új Szónak nyilatkozó Bugár Béla is emlegette azt az időszakot, amikor magyarsága miatt verbális támadások érték az utcán.  Vladimír Mečiar veresége közös sikertörténetünk, amely egy diktátor elleni lázadásról és az elit felelősségéről szólt, beleértve a magyar elitet is. A demokráciáért vívott harcot nem nyerhettük volna meg a dél-szlovákiai választók szavazatai nélkül. A magyar választók is segítettek, hogy Szlovákia a „demokrácia útjára” lépjen, amely a visegrádi négyekkel együtt az Európai Unióba, Szlovákia esetében pedig a NATO-ba vezetett.  A szlovákiai magyarságot akkori politikusai győzték meg arról, hogy együtt kell legyőzni a mečiarizmust. 1998-ban félretették nézetkülönbségeiket, legyőzték személyes viszályaikat, összefogtak és így segítették győzelemre a demokráciát. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, az Együttélés és a Magyar Polgári Párt akkori politikusai évek elmúltával is megérdemlik mindannyiunk elismerését. A szlovákokét és a magyarokét egyaránt. Az SDK–SDĽ–SOP–MKP-koalíció a választások során alkotmányos többséget szerezve 93 képviselői mandátumhoz jutott! Külön érdemük volt a helyzet rendezésében azoknak a szlovákiai magyar politikusoknak, akik ebben az időszakban a legmagasabb pozíciókba kerültek. Akár Csáky Pál miniszterelnök-helyettesre, akár Bugár Béla házelnökhelyettesre, akár Miklós László környezetvédelmi miniszterre, akár pedig Harna István építésügyi miniszterre gondolunk. Ők győzték meg elsőként a szlovákok túlnyomó részét, hogy a magyaroktól még akkor sem kell félnünk,  ha jelentős posztokra kerülnek. Ők is hozzájárultak ahhoz, hogy Szlovákiába tőkeerős külföldi befektetők érkeztek, akiknek hála emelkedhetett az életszínvonal. A szlovákiai magyar politikusok érdeme is volt, hogy ismét kezdtük megbecsülni közös hazánkat.

A mai MKP-ban ugyan nem szívesen hallanak ilyesmit, azonban kölcsönös kapcsolataink konszolidálásában jelentős tényező volt Bugár Béla személye és karizmája. Mérsékelt fellépésével, tisztánlátásával és humorérzékével már a mečiarizmus idején elnyerte a szlovákok nagy részének szimpátiáját. Ez többé-kevésbé máig kitartott, bár sok szlovák csak nehezen nyeli le a Smerrel és az SNS-szel megkötött kormánykoalíciót. Bugár azonban arra hivatkozik, hogy a Híd politikusai éppen azzal járultak hozzá a szlovák–magyar kapcsolatok javulásához, hogy beléptek ebbe a koalícióba. „Megmentettük a kisebbségi kultúrát, megmentettük a nemzetiségi iskolákat. Csak nem kommunikáljuk megfelelően, hogy mindezt ebben a kormányban sikerült elérnünk” – hangsúlyozta. Szerinte az elmúlt évtized egyértelműen bizonyítja, hogy elképzelésük helyes és eredményes volt a kisebbségek és a régiók számára. „Multietnikus elven alapuló politikánknak a jövőben is van létjogosultsága” – állítja. Menyhárt azonban nem így látja Bugár érdemeit a kölcsönös kapcsolataink rendezése terén. „Nem gondolom, hogy ez egyetlen ember vagy párt politizálásának eredménye lenne. Inkább az lehet az oka, hogy jelenleg nem nyitnak meg olyan témákat, amelyek kiélezhetnék a helyzetet” – nyilatkozta az Új Szónak. Bugár azonban határozottan visszautasítja, hogy mostanában kerülnék az érzékeny témákat. A kisebbségi oktatás megmentésén kívül szerinte ilyen volt a kisebbségi nyelvhasználat lehetőségeinek bővítése vagy a magyarok lakta településeken a kisebbségi nyelvű helységnévtábláknak a szlovákkal azonos méretűre cserélése, valamint a vasútállomások és autóbusz-állomások kétnyelvűsítése is. „Ha  Menyhárt úr a kettős állampolgárság problémájára gondol, azzal is mi foglalkoztunk a Radičová-kormányban. A parlament elé került egy kormányjavaslat is, amely mindössze két szavazat híján bukott el. És ki nem szavazta meg azt a törvényt? Matovič és az ő képviselői. És manapság ki fontolgatja a velük való együttműködést? Nem a Híd, az biztos” – emlékeztet. A szlovákok és magyarok közötti viszony konszolidálásában fontos lépés volt az SNS élén történt változás. Ján Slotát Andrej Danko váltotta. Ezáltal pedig enyhült a magyar pártok és a nemzetiek közötti régóta tapasztalható feszültség.  

1998 választási év volt Magyarországon is, ahol a Fidesz és Orbán Viktor kormányfő vezette koalíció került hatalomra. A közös uniós csatlakozás víziója és Szlovákia NATO-tagságának budapesti támogatása egyértelműen hatással volt az együttműködés légkörének alakulására. A születőfélben lévő pozitív kapcsolatok jelképének nevezhetnénk 2001 októberét, akkor a két ország kormányfője együtt adta át az újjáépített Mária Valéria hidat, amely hosszú évek után ismét összekötötte Párkányt és Esztergomot.

A jelenlegi kapcsolatainkat befolyásoló tényezők között megkerülhetetlen két úriember: Orbán Viktor és Robert Fico, akik az elmúlt években a leginkább formálták a két nemzet viszonyát. Akár üzleti érdekek, akár pedig valamiféle külső fenyegetés tette őket szövetségessé, mindenesetre mindketten ismételgették az üzenetet: szükségünk van egymásra. Menyhárt is úgy véli, hogy „az európai politika megköveteli az apró, posztkommunista országok véleményének és lépéseinek összehangolását, és mindkét ország számára pozitívum, hogy a V4-ek Európai Unióval kapcsolatos külpolitikája alapjában véve egységes”. Orbán és Fico érdemeit nem vitatja el Bugár Béla sem. „Ezt nem vonhatjuk kétségbe, különben aligha jelentette volna ki nemrég Orbán, hogy a választások után szívesen folytatná az együttműködést Pellegrini úrral.” Bugár egyúttal emlékeztet, a két ország kapcsolata csak lassan változik. Hiszen 1998 után sem tudtuk elkerülni a turbulenciákat. A szlovákok kétkedve fogadták a határon túli magyarokra vonatkozó, úgynevezett státusztörvényt vagy a két évvel később létrejött Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát, amely közvetlen kommunikációs eszközt teremtett a magyar Országgyűlés számára a szomszédos országok magyar etnikai pártjainak színében tevékenykedő parlamenti képviselőkkel való kommunikációban. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának képviselői saját parlamentjük jóváhagyása nélkül vehettek részt egy szomszédos állam törvényhozásának ülésein. 2006 augusztusában a változatosság kedvéért a szlovák rendőrség eljárása és Robert Kaliňák akkori belügyminiszter kijelentései kapcsán kapkodtuk a fejünket, miután Malina Hedvig főiskolai hallgatót azért támadták meg, mert az utcán magyarul beszélt. Úgy tűnik, amikor egyetlen magyar párt sem volt tagja a szlovákiai kormánykoalíciónak, kapcsolataink fagypontra jutottak. Ez leginkább 2009 augusztusában volt szembetűnő, amikor a szlovák külügy egy diplomáciai jegyzék útján megtagadta Sólyom László magyar köztársasági elnöktől, hogy a Szlovák Köztársaság területére lépjen. Csak emlékeztetőül, abban az évben a szlovák kormányban erősen nacionalista pártok tevékenykedtek – Ján Slota Szlovák Nemzeti Pártja és a Vladimír Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom.

Ezeket a tényeket szem előtt tartva a szlovákok nagy része értetlenül tekint a hazai magyar pártok vezetőinek magatartására. A Focus ügynökség szeptemberi felmérése alapján a Híd pártot csak a szavazók 4,1 százaléka választaná. Az MKP-ra még kevesebben, csak a megkérdezettek 3,3 százaléka adná a voksát. A többi párt, mint a Magyar Fórum, az MKDSZ vagy az újonnan alakult Összefogás fél százaléknál is kevesebb szavazatot kapna. Valós a fenyegetés, hogy a parlamentbe 1990 óta először egyetlen magyar párt sem jut be. Márpedig ez sokunkat félelemmel tölt el. Bugár Béla azonban optimista. Állítja, hogy a Híd bejut a parlamentbe. „Amikor kenyértörésre kerül sor, választóink tudják értékelni munkánkat” – jelentette ki elszántan. De vajon miért nem képesek a magyar pártok jelenlegi politikusai megtalálni a közös hangot úgy, mint az említett 1998-as évben? Menyhárt ezzel kapcsolatban azt mondja: „Minden józan ítélőképességű ember, legyen az magyar vagy szlovák, jól tudja, hogy egységben az erő. Tudják ezt Szlovákia déli határán túl is. Biztosan mindenki közös fellépést szeretne, csakhogy – amint ezt a mellékelt ábra mutatja – ez tíz évnyi megosztottság után nem olyan egyszerű. És itt most nemcsak a közös listáról van szó, hanem az értékrendekről is, és arról, hogy ki kellene lépni a kölcsönös bizalmatlanság évtizede alatt megszilárdult nem akarás állapotából. Nemcsak a pártok vezető politikusairól van itt szó, hanem választóinkról is, akik egyelőre nem igazán hisznek abban, hogy az esetleges közeledés valóban őszinte és tartós lehetne.” Bugár is bevallja, hogy az együttműködés nem születik egykönnyen. „Akik nem követik figyelemmel a magyar nyelvű sajtót, nem is tudják, milyen mély a szlovákiai magyar politikai színtér megosztottsága. Az MKP tíz éven át támadott bennünket, a fiatal generáció egy része pedig erősen hajlik Orbán Viktor politikája felé. Ha koalícióra lépnénk, az érvényes választójogi törvény értelmében hét százalékot kellene szereznünk, ami nem reális. Ezért a Híd megnyitotta jelöltlistáját azok számára, akik érdeklődnek az együttműködés iránt.”  A legközelebbi napokban kiderül, lesz-e ebből valami.  

És hogy mindez miért érdekes a szlovák választók számára? Mert a nyugalom és a megértés kapcsolatainkban mindannyiunk érdeke. Éppen az említett, közelmúltbeli labdarúgó-mérkőzés tette a napnál világosabbá, hogy nagyon könnyen robbanhatnak a gyűlölködésbe torkolló indulatok. De nem kell válogatott szlovák–magyar meccset néznünk, elég elmennünk egy dunaszerdahelyi mérkőzésre. A Prágában élő brit oknyomozó újságíró, Tim Gosling, aki figyelemmel kíséri Közép-Európa politikai és kulturális történéseit, feltérképezte a dunaszerdahelyi FC DAC 1904 körüli helyzetet. A német Deutsche Welle angol nyelvű változatába írta meg riportját. A cikkben rámutat Orbán Viktor magyar kormányfő igyekezetére, amely a labdarúgást saját politikai céljaira akarja fordítani. Az egykori amatőr labdarúgó ezt a sportot erős mágnesnek tekinti céljai elérésében. Orbán kormánya az elmúlt években több mint 1 milliárd eurónyi uniós forrást hívott le hazai és külföldi stadionok építésére, amelyeket szövetséges oligarchái ellenőriznek. Az angol újságíró cikkében rámutat: ez a hálózat más országokba is átnyúlik, példaként Romániát, Horvátországot, Szerbiát, Szlovéniát és Ukrajnát említi, miközben a szlovákiai akadémia egyelőre a legjobb eredményeket tudja felmutatni. Ebben a szellemben formálódik például Romániában az OSK Sepsi klub, melynek szurkolói bázisát főleg az ott élő magyarok alkotják. A DAC a cikk szerint a szeparatizmus egyfajta jelképe. „Az volt az elképzelés, hogy a nemzeti identitás erős jelképét építsék fel, mint amilyen a Barcelona Katalóniában” – mondta elemzőként a DW riporterének Gál Zsolt, aki azóta a Simon Zsolt-féle Magyar Fórumba igazolt. Gosling szerint ennek a tervnek a megvalósításán dolgozik Világi is, akit szerinte „Orbán európai emberének” neveznek. Az utóbbi idők sikerei, írja Tim Gosling, melyek közül a legnagyobb a Fortuna Liga tavalyi második helyezése volt, messziről is idevonzzák a magyarokat, köztük Orbán Viktort is. Dunaszerdahely lakossága ugyan mindössze 22 500 fő, a 12 700-as MOL Arénában azonban csak kevés szék marad üresen egy-egy hazai meccs során. A „sárga-kékek” az elért sikereik miatt a nemzetiségi torzsalkodás új keletű célpontjává is válhatnak. „Nem engedik, hogy megnyerjük a ligát. Minden bírói döntés ellenünk szól” – panaszkodik Sóki Tamás, az YBS Ultras vezetője, aki reméli, hogy a jelentős nemzetiségi keveredés ellenére a dunaszerdahelyi klub gerincét a jövőben egyre több fehér, magyar alkotja. Gosling szerint fennáll a veszély, hogy Szlovákiában a magyar nacionalizmus a szélsőjobboldal malmára hajthatja a vizet a jövő évi parlamenti választás előtt. Ez azonban sem a szlovákoknak, sem pedig a magyaroknak nem érdeke.

Szlovákiában a közelgő parlamenti választás sok mindenben hasonlít az 1998-as voksoláshoz. 2018. február 21-e örökre beírta magát hazánk fekete krónikájába. Méghozzá vérrel. Addig szörnyülködve figyeltük a külföldi híradásokat a világban dúló feszültségekről és újságíró-gyilkosságokról. Azt hittük, nálunk ilyesmi nem fordulhat elő. Tévedtünk. Két fiatalt, Ján Kuciak oknyomozó újságírót és jegyesét, Martina Kušnírovát meggyilkolták. Szlovákia azóta nagyot változott. Lemondott a kormányfő, a belügyminiszter és a rendőrfőkapitány, és a felszínre került mindaz a mocsok, ami alattomosan fojtogatta az országot. Ma ismét útelágazáshoz érkeztünk. Csak az öntudatos szlovákiai magyarok segítségével indulhatunk el a választás után a helyes irányba. A választás tétje ezúttal nem a Smer legyőzése, hanem azé a maffiáé, amelyik Szlovákiát (beleértve Dél-Szlovákiát is) felosztotta maga között, és amelyik csaknem valamennyi szlovákiai párttal kokettált. A választás eredménye meg kell hogy mutassa a maffiának, hogy vannak határok, amelyeket nem lehet átlépni. Egyvalami azonban biztos: a maffia csak úgy, harc nélkül, nem adja vissza nekünk Szlovákiát. Inkább kockáztatja, hogy az egész országot felperzseli, csak hogy ismét hatalomhoz jusson. Az egyes politikai pártok népszerűségét látva mindenki számára nyilvánvaló: egy tisztességes Szlovákia nem engedheti meg magának, hogy elvesszenek a magyar választók szavazatai. Egy szlovák újságírótól talán furcsán hangzik, de mégis: magyarok, ne hülyéskedjetek! Ismét szükségünk van rátok!  

Juraj Martiny