„Nálunk mindenki kajacentrikus“

Paprikás kalácsot, vagy ahogy nálunk mondják: paprikás kattancsot. Budapesten azt senki nem ismeri. Én sajnos azt még nem tudok sütni, mindig az anyukám csinálja nekem. Abból szoktam hozni aztán a kollégáknak. „Ez mi?“ kérdezték eleinte. Kattancs, válaszoltam. Erre nevettek egy jót, mert még csak hallani sem hallottak ilyesmiről, aztán mégis mindenkinek hihetetlenül ízlett. Ha anyu elkezd sütni-főzni, akkor ott nincs megállás. Csinál ő mindent. Krumplirétest, tejfölös kalácsot, szilvás lepényt. A kalácson tocsog a tejföl, a lepényt megrakja szilvával, megszórja fahéjjal és cukorral – az egyszerűen mennyei!

Fel szokta még tenni a kérdést, hogy „Mit főzzek, kisfiam?“

Felesleges lenne. Tudja, hogy mindenevő vagyok. Nem tud olyat főzni, amire azt mondom, hogy köszönöm, ezt nem kérem! Egyedül a tökfőzeléknek nem vagyok olyan nagy híve, de évente egyszer azt is nagyon szeretem. Nem mondom, hogy néha-néha megkívánom, de ha azt főzött, gond nélkül befalom. Egyébként azért nem kérdezi soha, hogy mivel várjon, mert tudja, ha nagyon a kedvemben akar járni, akkor knédlit készít párolt káposztával és hússal vagy rántott sajtot. De a knédli olyan, hogy az majdnem megszólal.

Akkor nyilván kelt gombócot is gyakran csinál.

Természetesen. Lassan én is el tudom készíteni, mert a knédlifőzést már megtanította. Egyébként mindent tőle tudok. Tizenkét évesen kezdtem el figyelni, hogyan főz. Állandóan ott forgolódtam körülötte. Nálunk az egész család a konyhára van beállítva. Túlzás nélkül mondhatom, mi reggeltől estig szinte folyamatosan eszünk. Nálunk mindenki kajacentrikus.

Hány emberre főz a mama?

Hétre. Apu, anyu, nagymama, nővérem, sógorom, keresztfiam, én. Főz is szegény annyit, hogy sokszor már sajnálom őt. Pedig mondja, hogy imád főzni, neki ez nem probléma, csak tudnia kell, hogy mit főzzön, mit kívánunk. Vasárnap képes ötkor felkelni pusztán azért, hogy tizenegyre minden kész legyen. Akkor aztán elmegy templomba, és délben, amikor megjön, már csak rászórja a vegetát a levesre, és kész. Nagyon helyes nagymamám van, s mivel velünk él, gyakran mondogatja: „Drága gyerekeim, ti soha nem esztek, pedig nyolcféle étel van a hűtőben.“ De ha eszünk, akkor is ezt halljuk. Ha meglát, mindig azzal fogad, hogy: „Lassan annyira lefogysz, hogy oldalról már nem is fogsz látszani. Mit eszel te ott Pesten? Biztos, hogy semmit. Vagy napokig éhezel.“

Ő is szokott még főzni?

Már csak a keze alá segít az anyukámnak. Mindent megpucol, előkészít. Én is imádtam tenni-venni anyu mellett. Magamnak ritkán szoktam főzni. Este, előadás után végképp nem. Inkább átugrom a törökhöz, szemben a Vígszínházzal, és eszem egy adag joghurtos padlizsánt. De nyáron, amikor otthon vagyok Gútán, ott gyakran főzök. Most csináltuk meg édesapámmal a kinti nagy grillezőt. Másfél méteres alapja van a kertben, napokon belül bepucoljuk, és ott fogunk egész kajahegyeket főzni. Nálam a paprikás krumpli reggelinek is megteszi. Én nagyon szeretek kajával meglepni valakit. Az étel valahogy összetartja az embereket. Egyedül nem szívesen eszem. Nekem az ebéd vagy a vacsora mindig a közösségről szól. Arról, hogy öszszeülünk. A vasárnapi ebédekhez is ezért ragaszkodom olyan nagyon. Nálunk az már annyira szertartásos! Régen én raktam ki az evőeszközöket, most a keresztfiam feladata. Első a húsleves. Aki nem eszik, nem kap másikfélét, szoktuk mondani. Ami hús, krumplival. Mindig. Ami nálunk az asztalra kerül, azt az udvaron mi neveltük. Mi mindig a sajátunkat esszük. Főiskolás koromban alig bírtam elviselni, hogy vasárnap is Pesten kellett lennem. Nem tudtam feldolgozni, miért kell nekem még vasárnap is próbálnom, ahelyett, hogy otthon ebédelnék családi körben. Teljesen abszurdnak találtam a helyzetet. A legnagyobb honvágyam mindig vasárnap volt. Nem tudtam, mit keresek itt. Húzott haza a szívem.

Azóta, gondolom, minden megváltozott.

Mára olyan lett az életem, hogy amint engedi az időm, már megyek is haza. De ha csak négy órám van, akkor is képes vagyok beülni a kocsiba. A közös vasárnapi ebédnél semmi sem lehet fontosabb számomra. Olyankor tényleg csak enni ugrok haza.

Nagyon más az itteni és az otthoni csirke íze?

Nem ettem még „pesti“ csirkét. Én mindent otthonról hozok. Kocsival. Havonta egyszer rendesen megpakolom. Lesüllyed a feneke, az biztos. Sonka, kolbász, befőttek, az egész család nekem dolgozik. Nagyon sokat hozok mindig. Hét éve vagyok Pesten, azóta mindenki csak rakja és rakja.

Ha késő este, előadás után sosem főz, akkor mikor?

Ha időm van. Legutóbb mustáros csirkét sütöttem, de úgy, hogy előtte elkészítettem, és beraktam pár órára a hűtőbe, hogy pácolódjon. Aztán jött Bandi, Lajos András a feleségével és a kisgyerekükkel, s nekiálltam sütni. Imádom figyelni, ha valaki jó étvággyal eszi, amit készítettem.

A palacsintával milyen alkalomból állt elő?

Az évad utolsó Pán Péter előadását játszottuk, és meg akartam lepni a kollégáimat. Délelőtt tizenegytől délután háromig 250 palacsintát sütöttem. Az egész társulatnak jutott belőle. Azt akartam, hogy annyi legyen, hogy inkább maradjon, de mindenki egyen annyit, amennyit bír. Szeretem a bőséget. Apukám szokta mondani, hogy a legszebb halál a gyomorfakadás.

Előfordult már, hogy úgy érezte, szétfakad?

Nem is egyszer! Úristen, hogy én mennyit bírok enni!

És örültek a kollégák a palacsintának?

Imádták. Megkentem banános, meggyes és vaníliás túróval, de volt fahéjas, kakaós és eperlekváros is.

Gútán mi a desszert egy kiadós vasárnapi ebéd után?

Nálunk egész sütihegyek vannak. A zselés-epres túrótortára nem tudok ráunni. De nagy kedvencem a csokoládéba mártogatott piskóta is, amelyre előbb krémet nyomunk.

Pesten mikor evett legutóbb valami igazán különlegeset?

Nem is olyan régen. Hajnali fél négyig beszélgettünk Bandival, amikor azt mondta: „Van a hűtőben egy kis őzpörkölt, kivesszük?“ Otthonról hozta. Fantasztikus volt. Az a bajom, hogy én Pesten éjjeli zabálós lettem. Napközben alig eszem, éjjel viszont elmondhatatlanul pusztítok.

Társaságban felkapja a fejét egy-egy érdekes receptre?

Még a színházban is! Ha például a Lovat játsszuk a Pestiben, Tordy Gézával, Börcsök Enikővel és Pap Verával állandóan arról beszélgetünk, hogy ki mit főzött az elmúlt napokban. Én tőlük is rengeteget tanulok. Mondom magamban, hogy jó, akkor ezt én is megcsinálom, és el is készítem. Lopkodom az ötleteket, az anyukám meg mindig azt kérdezi, hogy „Te ezt honnan tudod?“

Ha most hétvégére hazamegy, mivel várja a mamája?

Rántott sajtra vágyom, de nagyon. Persze, az is lehet, hogy majd apuval kiülünk a kertbe, s ahogy elkezdünk spontán borozgatni, összedobunk valami jó kis kaját. Mondjuk csülkös pacalt. De olyan jó ragadósat. Hogy az milyen isteni tud lenni!

Szabó G. László