Muzsikáló testvérek

Az együttes – a Jendruchov testvérek – kilenctagú. Tomáš 26 éves, zongorán, szintetizátoron játszik, énekel; Lucia 25 éves, zongorán, szaxofonon játszik, énekel; Mária 24 éves, klarinéton, botflótán, gitáron játszik, énekel; Matúš 23 éves, trombitán, botflótán, szintetizátoron játszik, énekel; Ruth 21 éves, hegedül, gitározik, énekel; Petra 20 éves, hegedül, gitározik, énekel; Alexandra 17 éves, hegedül és énekel; Deborah 12 éves, énekel, zongorázik, hegedűn, botfuvolán, furulyán, ütőhangszereken játszik; Filip 11 éves, énekel, botflótán, ütőhangszereken játszik.

Repertoárjuk sokrétű: régi mesterek kórusművei, áriák, musicalrészletek, népdalok, és a popzene sem hiányzik; angol, német, olasz, latin, cseh, lengyel szöveggel énekelnek. Másfél ezer koncertet adtak Németországban, Ausztriában, Lengyelországban, Svájcban, Olaszországban, Hollandiában, Csehországban (Magyarországon még nem), Norvégiában, Ausztráliában, az Amerikai Egyesült Államokban.

Az együttes művészeti vezetője a zenetanár édesapa, Milan Jendruchov.

Az anya, Mária Jendruchová harmadik éve működött sebész orvosként, amikor súlyosan megbetegedett, élet-halál között feküdt a kórházban tizenhárom hónapig, és aztán hazaküldték – meghalni. Fél évre rá teherbe esett, és megszülte első fiát, Tomášt. Aztán jöttek a gyerekek egymás után – még nyolcan. A tehetséges sebész döntött: orvosi karrierjét feláldozza a gyerekekért, a családért.

– Kilenc gyerekünk van, hat lány és három fiú. A férjem hivatásos muzsikus. Amikor már két gyerekünk volt, lehetőséget kapott, hogy külföldön játsszon. Vállalta. Én meg otthon neveltem a gyerekeket. Korán kiderült, hogy szívesen hallgatják a zenét, tehetségesek. Természetes volt, hogy mindegyiket beírattuk a zeneiskolába.

Hogyan választották meg a hangszereket?

Mivel új lakótelepen laktunk – Dévényújfaluban –, ahol ugyan volt zeneiskola, de csak zongorát, fúvós hangszereket és harmonikát tanítottak, így a legidősebbik fiú kényszerűségből a zongorát választotta, holott hegedűs szeretett volna lenni. De szerintem kiváló zongorista lett belőle, és már ő sem sajnálja, hogy így alakult. Ahogyan aztán a zeneiskola fejlődött, más hangszereket is tanítottak, hegedűt is.

A gyerekeknek máshoz is volt kedvük?

A zene volt a hobbijuk. A zenével tulajdonképpen keresnek is, a megélhetésüket, a tanulmányaikat biztosítják. Mert mindegyikük tanul – középiskolában, főiskolán. Egyik lányunk most végzett a bölcsészkaron ének és zenei nevelés szakon. De mindegyik gyerek legalább másod-, illetve harmadfokú zenei képzésben részesült, hangszertudásukat állandóan tökéletesítik, és magánúton valamennyien énekelni tanulnak.

Hogyan jött az ötlet, hogy zenekart alakítsanak?

Tulajdonképpen szükségből. A lányok tánciskolába kezdtek járni, és a tanárnőnek, aki énekkel kísérte őket, nem volt éppen jó hallása. Mi, anyukák végignézhettük, hogyan táncolnak a négyéves csöppségek. Egyszer eszembe jutott, hogy a családban négy zenész van..., mi lenne, ha alakítanánk belőlük egy zenekart, amely kísérhetné ezeket a kicsiket. Felajánlottam az igazgatónőnek – a férjem akkor még nem tanított ebben a zeneiskolában –, de nem tanúsított érdeklődést. Aztán jött a rendszerváltás, a férjem már nem járt külföldre, a gyerekeinkkel foglalkozott, és akkor határoztuk el, hogy megalakítjuk az együttest.

Ez kilencvennégy januárjában történt. Mikor volt az első igazi nagy sikerük?

Nehéz megmondani, mi a nagy siker. Néha az a nagy siker, ha tíz ember előtt muzsikálnak, és érezni a kapcsolatot a közönséggel. A visszhang minden koncert után jó, de a legnagyobb sikert talán mégis a külföldi szereplések jelentik. Egyik koncertünkre – eljött a lemezkiadó, és el volt ragadtatva az akkor három és fél éves Deborahtól. Akkor már gondoltunk rá, hogy ideje volna hangfelvételt csinálni. Sikerült vele megegyeznünk. Még abban az évben megjelent az első audiokazettánk. Azóta már hét kazettánk és öt CD-nk jött ki.

Fura ilyet kérdezni egy anyától, de melyik gyerek a legtehetségesebb?

Egyértelműen Deborah. Hat hangszeren játszik, abból hármon olyan szinten, hogy koncertezhet. Rendkívül jó a hallása, szépen énekel, olyan nehéz dalokat is, amelyeket operaénekesek adnak elő.

Említette, hogy amikor a gyerekek hangszeren kezdtek tanulni, lakótelepi lakásban éltek, ahol a falak vékonyak. Hogyan fogadták a szomszédok a gyakorlást?

Még most is lakótelepen élünk, de két lakásunk van. Ha a szomszédok nem toleránsak, akkor az is súrlódásokat okozhat, ha csak egy gyerek zongorázik. Ügyeltünk arra, hogy mindig csak egy gyerek gyakoroljon a hangszerén, a próbákat férjem munkahelyén, a dévényújfalui zeneiskolában tartjuk pénteken, tanítás után, valamint szombaton. A gyerekek nem egyszerre jönnek haza az iskolából, s aki éppen hazajön, gyakorol, pihenésképpen, örömből, és azután mennek tanulni. Ritkán fordul elő, hogy két hangszeren játszanának egyszerre. Ha mégis, akkor az egyik az egyik, a másik a másik lakásban.

Két mikrobusszal járnak a fellépésekre. A sajátjuk mindkettő?

Lízingeljük őket. Sok a kiadásunk, de a mi együttesünk értelme a munkánk, az örömszerzés, hogy közvetve átadjuk az embereknek azt, amit kaptunk – a tehetséget. Ha egyszer nem tudjuk folytatni, mert egyszerűen nem lesz rá pénz, akkor abbahagyjuk.

Gondolnak rá, hogy abbahagyják?

Ha már nem tudnánk mit mondani az embereknek, és már nem tudnánk nekik újat nyújtani, akkor igen.

A gyerekek a zenei tehetséget nyilván az apjuktól örökölték. Ön is foglalkozott zenével?

Tizenketten voltunk testvérek, a szüleimnek nehéz lett volna zenei műveltséget biztosítani a számunkra, de gyerekkoromban iskolai kórusba jártam, egyetemistaként a pozsonyi filharmonikusok énekkarában énekeltem.

Mi lesz az együttes sorsa, ha a tagok maguk is családot alapítanak?

Az egyik lányunk már férjnél van. A vő is zenész, vadászkürtön játszik, nagyon elfoglalt. Mária pillanatnyilag nem jár velünk a fellépésekre, mert a tizenegy hónapos gyönyörű fiát neveli, de nemsokára visszatér. Ha majd a gyerekeink valamennyien megházasodnak, lehet, hogy megalakítjuk a szlovák filharmóniát.

Nem sok olyan család van, ahol kilenc gyereket nevelnek...

Ismerek családokat, ahol még többet. De nem a gyerekek száma számít, hanem hogy az ember elfogadja-e őket, vagy nem. Mi kilenc gyereket kaptunk ajándékba, itt vannak, örömmel fogadtuk őket, de ha tizenöt volna, azt is elfogadnánk.

Soha nem gondoltak rá, hogy ne szülessenek meg?

Soha. Gyakran nem megkapni nehéz a gyerekeket, hanem felnevelni. De nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy receptet akarok adni a gyerekneveléshez. Én elfogadtam azt, amit a sors adott. Ez a legideálisabb módja annak, hogyan éljen az ember boldogan.

Sosem lázadozott, hogy állandóan főz, takarít, pelenkát mos?

De igen. Olyankor becsuktam magam mögött az ajtót, és kimentem a természetbe. De valószínűleg akkor is fellázadtam volna, ha a kórházban dolgozom és ott leszek túlterhelt; akkor biztosan fogom magam és szabadságot veszek ki. Ezek természetes emberi reakciók, amikor sztereotip, állandóan ismétlődő munkát végzünk. Bár a család és a gyereknevelés nem sztereotip, állandó meglepetésekkel jár, de ha hosszan teszi az ember a dolgát a családban, és be van zárva a négy fal közé, szükség van a pihenésre, a kikapcsolódásra.

Most, hogy a gyerekek felnőttek, könnyebb?

Azt hiszem, a szülők akkor tesznek érettségi vizsgát, ha valamennyi gyerek felnő. Fizikailag könnyebb – amíg kicsinyek, nehezebben boldogul az ember. Nálunk évente jöttek a gyerekek, volt olyan év, amikor kettő is született. Most, amikor már felnőttek vagy majdnem felnőttek, a szülőnek meg kell tanulnia, hogy szabadságot adjon nekik, ez pedig nehezebb, mint a tányérjukba merni a levest.

A nevelésben toleránsabbnak kell lenni, figyelembe kell venni mindazokat az információkat, amelyek mindenfelől körülveszik a gyerekeket. A szülőnek nyíltan kell beszélnie, hogy a gyerekeket ne érjék felkészületlenül bizonyos dolgok.

Óhatatlan, hogy ne szembesüljenek olyan dolgokkal, mint a drog, az alkohol...

Nyíltan beszélünk velük ezekről a veszélyekről, meghallgatjuk a véleményüket. Néha magam is elcsodálkozom, milyen egészséges nézeteket vallanak a negatív jelenségekről. Ha az ember nyíltan beszél, nem bújik valamilyen álszemérem mögé, nyert ügye van. Minden anyának azt javasolnám, hogy őszintén beszéljen a gyerekével, minden kérdésére feleljen, a kényes kérdésekre is.

Nagy türelemre van szükség?

Igen.

Ön szigorú mama?

Következetes vagyok.

A családban kié az irányító szerep?

Ha egy nő jól ismeri a férjét, és nagyon szereti, akkor képes keresztülvinni az elképzeléseit, szeretettel és finom taktikával úgy, hogy a család feje rábólintson: rendben, akkor így lesz.