Múltkultusz és történelemértelmezés

Az 1953-ban készült Kossuth-díjas film a pártállami időkben és a rendszerváltás óta többször is szerepelt a Magyar Televízió képernyőjén. Gyanítható azonban, hogy ezúttal kapóra jött, és az időpont kijelölésébe meghatározóan beleszólt a parlamenti választások napjával összefüggő időzítés. A kuruckor közös nemzeti tradíció, melytől elvárható a mai politikai ellentéteknek a feloldását segítő, a széles közvéleményre kiterjedő szerep betöltése. A fimet 1954-ben magyar részről a Karlovy Vary-i filmfesztiválra nevezték be. A bemutatás előtt pár nappal Barabás Tibor forgatókönyvíró már érezhette, hogy valami nem lesz rendben körülötte, mert az Új Szó hasábjain közzétett cikkében azt hangsúlyozta, hogy a „csehszlovák elvtársaknak szembeötlenek majd, hogy a film története Rétéhez, egy Pozsony-közeli faluhoz kötödik”, ahol Vak Bottyán vitézei között ott voltak a szlovák szegénylegények is. Magát a bemutatót a Pravda szlovákiai pártlap hasábjain Jan Kalina méltatta, felsőfokon kiemelve a kurucok harcának széles szociális platformját. Egy fél mondat erejéig ugyanakkor jelezte, hogy a filmben felbukkan két szlovák tutajos is „bár nem eléggé világosan érzékeltetve azok nemzetiségi hovatartozását”. Az Új Szóban másnap Egri Viktor szólalt meg, aki – csakúgy mint Lőrincz Gyula a politikában – az egyszemélyes szlovákiai magyar irodalom megtestesítőjének számított. A hazafiasság filmje címmel közzétett írásában, a sok-sok dicsérő jelzőn túl a szlovák parasztokkal kapcsolatban már egyenesen felrótta: kár, hogy csak a ruha jelzi ezeknek az áldozatot vállaló csónakosoknak szlovák mivoltát, egy két szlovák szó ezt a jelenetet jobban kiemelte volna, és a tetsvériséget minden néző előtt világosabban példázhatta volna. Nem tudni, Egri észrevétele egyfajta egyeztetés eredménye volt-e, vagy barátai titokban súgtak neki, s nagyhirtelen „hátába kapta a szelet”, érezve, hogy az Új Szó kulturális rovatának vezetőjeként aligha kerülheti el a felelősségre vonást. Azokat a fejleményeket viszont, amelyek már lehet, hogy ekkor érlelődtek, aligha várták.

Pár hónappal később ugyancsak a Pravdában a kuruckor ábrázolásával kapcsolatos fenntartásokról Ľudo Zúbek író – maga is e korszak és a szlovák–magyar kapcsolatok alapos ismerője – értekezett. Zúbek számára a közvetlen ösztönzést a Csinom Palkó című történelmi operett kassai, szlovák nyelvű bemutatása szolgáltatta. Zúbek nehezményezte néhány, a történelmi valóságtól elrugaszkodott esemény és személyiség szerepeltetését, véleménye viszont végül is abban a megállapításban összegződött, hogy a szlovák néző számára a kuruc világ úgy jelenik meg, mintha „Rákóczi zászlaja alatt csak a magyar nép küzdött volna”. S ehhez hozzátette, hogy „ezáltal a Csinom Palkó óhatatlanul nacionalista felhangokat kap”. S ez a végszó adta meg az alaphangot az Új Szó számára, ahol a bírálat már dörgelemszerű ítélkezésbe torkollott. A János Vitéz és még néhány kérdés címmel megjelent írásban a lap két vezető publicistája számára a harsonát nyilván a lap vezetésétől magasabb fórumon fújták meg. Az apropót itt Kacsóh Pongrácz és Bakonyi Károly daljátékának losonci, a Csemadok közreműködésével történt bemutatása szolgáltatta. A műkedvelők elkedvetlenítésétől való kötelező óvakodás hangvételébe ágyazódott a közönség reagálásának elmarasztalása azon jelenet miatt, amelyben a színpadon kibontják a nemzeti lobogót. A szerzők a Rákóczi-kor aranyhímzéses Pro Libertate jeligét viselő zászlajának lobogtatását ajánlották. A losonciakat ugyanakkor a kassai káros visszhangra utalva eltanácsolták a Csinom Palkó betanulásától. A szerzők egyetértésüket fejezték ki Ľudo Zúbek megjegyzéseivel kapcsolatban. Szerintük a Rákóczi hadnagyának bemutatásával megismétlődött mindaz, ami Kassán történt. Barabás Tibor javára szólóan megállapították, hogy forgatókönyvíróként – ellentétben a Csinom Palkó librettójának szerzőivel – számolt a Rákóczi-felkelés népeket átfogó hatóerejével. A rendezőt tették felelőssé azért, hogy „a jelek szerint szűkebb szempontoktól vezettetve megfeledkezett arról, miféle hatást válthat ki a film előadása az ország határain túl, történetesen nálunk”. A cikkben ez olyan kártevésnek minősült, amelynek folytán a további előadásokat „filmszínházainkban nem várjuk”.

Mai szemmel sajátos korabeli ideológiai-politikai kizárólagosság kereszttüze érhető tetten az akkori reagálásokban. A film romantikus szerelmi történetet vitt vászonra, Rákóczi Habsburg-ellenes szabadságküzdelmének korát ábrázoló keretbe illesztve azt. Maga a történelem közelhozása azonban már maghatározán magán viseli az elkészítését körülvevő korszellemet.

„Kifordított kesztyűként” is szokás jellemezni az ötvenes évek múltszemléletét és a nemzeti tradíciókhoz való viszonyát. Ennek meghatározó jegye a hagyományok olyan kisajátítása volt, mely átvette múltkultusz elemeit, arra a tézisre építve, hogy a múlt haladó hagyományai korokon átívelve a szocialista jelenben teljesednek ki. A múlt és a jelen közötti összekötő kapcsot a néptömegek történelelemalakító szerepének időbeli meghatározottságból kiemelt midenhatóvá emelése jelentette.

Mindez érvényes a filmmel szembeni, a korabeli szlovák történetszemléletből kiinduló megítélésre is. Kétségtelen, hogy a kuruc kor hagyományainak megteremtésében részt vett a történelmi Magyarország valamennyi modern nemzetté vált etnikuma, s ilyen értelemben szintén előtörténete a nemzeti öntudatuk kialakulásának. Mégis, a szlovák népelem szerepeltését Ľudo Zbrek cikkében úgy kérte számon, hogy abban immár a későbbi szlovák–magyar ellentétek szülte érzékenység jutott kifejezésre. S végül is kibújt a szög a zsákból: a szlovák nyelvű operettbemutatón a korabeli Felvidék szlovák megfelelőjét, és nem Szlovákiát emlegetik. Magát a Bán Frigyes-filmet újra nézve alighanem a méltatlankodást szlovák részről a filmben sokszor elhangzó Pozsony, Érsekújvár,Trencsén, Bajmóc váltotta ki.

A minden kétséget kizáróan a szlovákiai pártberkek kezdeményezésének jóvoltából politikai járószalagra került ügyben Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának politikai irodája – a fennmaradt levéltári források szerint – 1954. október 13-i ülésén – tehát még Ľudo Zúbek cikkének és az Új Szó állásfoglalásának megjelenése előtt döntést hozott a film csehszlovákiai vetítésének betiltásáról. S a levéltári dokumentumok tanúsága szerint ezután következett az igazi történelmi ínyencség, de lehet, hogy leginkább a fekete humor. A CSKP főtitkára, Antonín Novotný 1954 decemberi keltezéssel Rákosi Mátyás aláírását viselő levelet kapott. Ebben a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára közölte, a magyar testvérpárt legfelsőbb vezetése megtárgyalta a Rákóczi hadnagya vetítésének betiltásáról kapott prágai tájékoztatást. S utána jöttek az aligha kétségbevonhatóan Rákositól származó aranyköpések. A levél csak cseh fordításban szerepel az anyagban, de talán érdemes magyarítva idézni belőle: „Egyetértünk önökkel, hogy a film sikeresebb lehetett volna, ha tükrözte volna a magyar, a szlovák és az ukrán nemzet igazi hazafiainak a Habsburg elnyomók elleni harcát. Ennek a mozzanatnak a hangsúlyozása fokozta volna a film propagandájának hatását. Szeretnék közölni önökkel, hogy ezt a filmet, fogyatékosságai ellenére a Szovjetunió is átvette, ahol nagy sikerekkel vetítik, és a szovjet nézők elismerően nyilatkoznak róla. Ez a kétségtelen siker véleményünk szerint annak tulajdonítható, hogy a film a német imperializmus elleni éllel készült, s ennek a mai nemzetközi helyzetben minden bizonnyal megvan a jelentősége. Tekintve, hogy a német imperializmus ábrázolása a filmben, mind mai, mind pedig történelmi értelmezésben időszerű, kérjük, hogy még egyszer tárgyalják meg a film vetítésének lehetővé tételét”.

Hát igen! Rákosi tudta, miként játszhat rá a csehszlovák politikának a német revansizmussal szembeni érzékenységére, jobban mondva fóbiájára. A csehszlovák vezetést azonan nem hatotta meg Rákosi érvelése. A CSKP KB politikai irodája 1955. január 24-én visszatért az ügyre, és megtárgyalta Rákosi levelét, s a betiltást az internacionalista összefogás érdekeiből kiindulva újfent szükségessé vált intézkedésnek minősítette.

Mindez mára egy komikussá vált történelmi kórtünet, ami azonban a történelem nemzeti látószögében jelentkezett. S az eltérő vagy akárcsak azonos látószögben megjelenő ellentétek alighanem elkerülhetetlenek. De a politikai önérdekeket szolgáló múltkultusz és a történelemértelmezés egybeolvadásának azért talán mégiscsak elejét lehet venni.