Múltak ízei

Gyerekkoromban‚ sütőtököt majszolva‚ a karácsony előtti hosszú esték valamelyikén hallottam először ezt a históriát. Most egy sűrűn teleírt‚ megsárgult papirosról idézem.

„Szomorú ez a történet‚ de azért megmosolyognivaló is akad benne. Közeledett a front. Kidobolta a kisbíró‚ minden család készüljön fel a pincébe vonulásra‚ és készítsen oda tartós élelmiszert. Nekünk nem volt pincénk‚ a szomszédasszony pincéje lett hát a mi óvóhelyünk is. Anyám sütött négy hatalmas kenyeret‚ azt levittük oda ruháskosárba rakva. Szalonnát meg egy nagy kosár almát is tettünk mellé. Vártuk az orosz támadást.”

Nagyanyámnak ezekre a malomkeréknyi kenyereire még én is jól emlékszem. Otthon dagasztotta‚ kelesztette a tésztát‚ aztán az én régi babakocsim alvázán tolta el a közeli pékségbe. Mennyei volt‚ a héja ropogós‚ és valamiképp napokig friss maradt‚ de az volt benne a legjobb‚ hogy a közepéről akkora szeletet lehetett lekanyarintani‚ hogy liba- vagy kacsazsírral megkenve‚ nyáron paprikával‚ paradicsommal megrakva egymagában is elegendő volt uzsonnára. Ugyanakkor a helyváltoztatás‚ az elengedett kézzel való biciklizés örömeiről sem kellett lemondani.

„Este átjött hozzánk a szomszédasszony a férjével‚ aki valami csoda folytán megúszta a katonaságot. Az én apukám viszont kint volt a fronton. A konyhában ültünk‚ gyertyafénynél. Villany már rég nem volt. Azt beszélték a faluban‚ hogy a férfiakat földmunkára viszik. A szomszédék nagyon meg voltak ijedve. Egyszer csak zörgetnek az ajtón. Hallottuk‚ németül beszélnek. A rémült bácsit gyorsan betuszkoltuk a szobába‚ ott beállítottuk egy zugba‚ és valami takarót dobtunk rá. Beözönlött a sok német katona. Még a padlón is ültek‚ de szerencsére csak a konyhában‚ mert a szobában hideg volt. Nagyon ki voltak merülve. Később meleg ételt kaptak a csajkájukba.”

Anyai nagyapámnak szatócsboltja volt‚ így hát az orosz fronton a hadtáphoz osztották be. Egy rakodásnál‚ már valahol a Dél-Alföldön‚ munkabalesetet szenvedett‚ s mivel elfertőződött kézsebe másra alkalmatlanná tette‚ egy tábori tehéncsorda őrzésével bízták meg. Nem volt a tűzvonalban‚ a stratégiai jelentőségű bocikkal együtt mégis fogságba esett. Nagy dohányos volt‚ az egyetlen a családban. A fogolytáborban állítólag a csajka scsít is dohányra cserélte. Szegény ott is maradt.

„Anyu később kimerészkedett az udvarra. Tele volt katonákkal meg lovakkal. A szomszédék háza tárva-nyitva. Szólt a szomszéd néninek‚ menjen rögtön haza. Ment is‚ de nem engedték be. Kiabálni kezdett‚ erre ráfogták a puskát. A katonákat reggelre mind elkvártélyozták a faluban‚ nálunk egy se maradt. A szomszédban italt kerestek‚ mert az kocsma volt. Megettek minden ehetőt‚ a pincébe készített élelmet is. Nálunk semmihez se nyúltak‚ csak ültek és szunyókáltak. Fáztak szegények‚ pedig a sparhelt csak úgy ontotta a meleget. Aztán bejöttek ketten‚ és fehér kezeslábast osztottak ki közöttük. Biztosan havazásra számítottak. Hónak még nyoma se volt‚ a hószín hacukát mégis többen magukra húzták.”

ĺgy lett fehér a karácsony‚ gondoltam gyerekként ennél a résznél. S így lett a fehérből vérvörös‚ gondolom most. (A vörösöknek volt tapasztalatuk a fehérek elleni hadviselésben!) Áldozati bárányok voltak valahányan. Volt köztük persze álruhás is. Csoda-e?! A fehér hótakaró alatt még a föld is barna.

„Karácsony böjtjén egyszer csak nyílik a kapu. Kilesünk a függöny mögül‚ hát egy német katona lopakodik egyenesen a baromfiudvar felé‚ ahol torkaszakadtából gágogott egy liba. Anyám tudta‚ ezt a libát már nem tudja megmenteni‚ de volt ott egy másik is‚ amit tömött‚ és már jó kövér volt. Félretette hát a félelmét‚ és kiment az udvarra. A katona ráfogta a fegyverét‚ és csak annyit mondott: Gá-gá! Anyám bólintott‚ bement az ólba‚ kihozta a sovány libát‚ és odaadta neki. Az meg a hóna alá csapta‚ és egy marék szivart nyomott a kezébe. Mindketten elégedettek voltak. Ahogy a német elment‚ anyám nyomban elnyisszantotta a kövér liba nyakát‚ nehogy az is a háború áldozatává váljék.”

Talán ez lehetett az oka‚ hogy később‚ ha csak tehette‚ elkerülte a baromfivágást. Nagyszüleim háza a Vasút utcában áll. Egy nagydarab szakállas sakter évekig hozzánk rakta le otromba békebeli kerékpárját‚ amikor a környék zsidó családjait hetente körbelátogatta‚ hogy kóser módon végezzen a fazékra érett háziszárnyasokkal. A kerekes kútnak támasztott nagy‚ fekete alkalmatosság volt a záloga‚ hogy nagyanyám goj szárnyasai is részesülhessenek a rituális vágási szertartásból.

„Másnap sül a liba‚ egyszer csak kopognak az ajtón. Ez a liba el van átkozva‚ mondta anyám‚ de csak ajtót nyitott. Egy fiatal német volt‚ azok közül‚ akik az első estén nálunk melegedtek. Mondta ő a magáét‚ de mi csak annyit értettünk‚ hogy frajla! No‚ gondoltuk‚ ennek a Juliska kéne‚ nem a liba‚ mert akkor este egy lányka is nálunk volt‚ azt hitte‚ itt lakik. Anyám minden német tudását összeszedte‚ és kijelentette: Niksz frajla! Ebben maradtak. De a libasült az asztalon volt‚ leültette hát‚ és megebédeltette. Ebéd után a legény egy csomagocskát húzott elő a köpenye alól‚ melyben holmi édesség volt. Biztosan karácsonyra kapták‚ ő meg elhozta a frajlának‚ de mert a frajla niksz volt‚ otthagyta nekünk.”

Ne feledjük! A kulcsszavak: csajka‚ dohány‚ niksz‚ liba‚ frajla‚ sok-sok vörös‚ barna és fehér. Holmi édesség. Háborús és békebeli karácsony.