Mozart nem ad kenyeret, avagy a fekete kiscsibéért

Bizony nem, testvér, se kenyeret, se kalácsot. És persze, ki a francot érdekel, hol van a Leonardo gyereke, vigye el őtet az ördög. Hát nem leizéljük, hát rokonok ők nekünk, vagy mi? És az esőerdőket is leizéljük, meg a globális felmelegedést, az tuti, haver.

Bizony nem, testvér, se kenyeret, se kalácsot. És persze, ki a francot érdekel, hol van a Leonardo gyereke, vigye el őtet az ördög. Hát nem leizéljük, hát rokonok ők nekünk, vagy mi? És az esőerdőket is leizéljük, meg a globális felmelegedést, az tuti, haver. Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyesmiken gondolkodj, meg hogy egyáltalán gondolkodj, még jó, hogy ne érezzünk felelősséget, há nem, haver? Értsd már meg, te, savanyú filozófus, hogy ez itt egy sóműsor, ahol poénokat kell nyögni, meg vigyorogni, mert ezt várja a nagyérdemű, a néző, a tömeg, aki képernyőre szemet guvaszt, telefonon szavaz és fizet.

Csodálatos módon egyetértenek ebben az egyben ők, a kavargó médiacirkusz simulékonyra idomított állatkái: a szóhasmenést automatikusan produkáló ideges kis médiarágcsáló, aki minden poénra pontosan ugyanolyan hangerejű és ugyanolyan félelmetesen gépies hahotával reagál, a hamisan gajdoló álromantikus, az istenadta nép kevéssé bonyolított agytekervényekkel rendelkező tőrőlmetszett fia, aki egyfolytában saját repertoárját adja elő, kérik, nem kérik. Meg a méltán világhíres bugyigyűjtő, aki reggelenként könnyes kis előadást produkál, úgymond kisbabája utáni olthatatlan vágyakozását bizonyítandó, de persze akármennyire csordultig telt is az ő szívecskéje ősanyai szeretettel, mégse megy haza, miért, miért nem, tán csak nem a mocskos anyagiakért? Meg a sztárriporter, aki mindig és folyton-folyvást szünet nélkül csak itt, csak most és csak önöknek, csak magukért riporterkedik kiapadhatatlanul, de most láthatják egyszerű, mindennapi emberi oldaláról, mikor gondtalan és hallatlanul természetes hahotákat iktat be gyakorta, lássák, tessék, ő is ember, egyszerű, hétköznapi, ő se fog magának hagyni esőerdőkről prédikáltatni, mikor itt vidámkodni kell ínszakadásig, meg mulatozni, tyuhaj. Meg a pornósztár, amely ősi mesterség képviselői nélkül tóksó immár nem egzisztálhat, s akit kéretik színésznőnek, sőt leginkább: művésznőnek nevezni, bár ezt a mesterséget az emberek régebben egy meglehetősen nemzetközi két szótagú szóval jelölték minden ceremónia nélkül.

Ha egy fészekalja kiscsibe között olykor egy fekete tollú, bóbitás vagy bármely más külső tulajdonságában a többiektől eltérő utód születik, azt a többség – akik valószínűleg sziklaszilárdan „normálisnak” hiszik magukat – addig csípi-vágja, míg el nem pusztul. A kis bóbitás úgy múlik el az árnyékvilágból, hogy nem is érti az egészet, hisz ő – úgymond – „nem is ártott senkinek”. Ó. Hát persze, hogy nem, te kis naiv. Nem ártottál te másnak. Csak különböztél tőlük. Az mindegy, hogy tollazatod színében, életfelfogásodban, netán hosszabb csőrödben, esetleg az emberi – oppardon! – csirkei értékrend bizonyos aspektusainak másként értékelésében.

Na persze, ilyfokú kegyetlenségre, durva agyoncsípésre mi, civilizált emberek immáron nem vetemedünk. Csak piszkálunk, szóval alázunk, nevetségessé teszünk egy átlátszó fülű, krumplicsíra konzisztenciájú gyámoltalan kis szobatudóst. Esetleg hitetlenkedően kerekre tágult szemekkel ravasz keresztkérdéseket teszünk fel neki, mint például: „Voltál-e már berúgva?” Ami, ugye, ember mivoltunk kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Esetleg a rádöbbenés világosságának mécsesét lobbantjuk lángra tudatlanságának szörnyű éjszakájában azzal a megállapítással, hogy aszongya „egy jó nő kéne neki”. Érts ezalatt oly fajta nőstényt, mely csak úgy ripsz-ropsz öszszefekszik akárkivel, és ezzel ismét visszakanyarodtunk a már említett ősi mesterség képviselőihez, azaz a két szótagú nemzetközi szóhoz.

Nem biztos, hogy beválik. Nem biztos, hogy aki rendszeresen spermát ürít, az megszűnik gondolkodni, felelősséget érezni. És valóban, Mozart nem ad kenyeret, sem da Vinci. Csak épp létrehoztak valamit, amit a médiacirkusz szünet nélkül reflektorfényben tündöklő, zsíros gázsikat szedő, önmagukat agresszívan reklámozó szereplői erejük végső megfeszítésével sem képesek: létrehoztak valami maradandót. És a vad médiakörtánc szereplői, az önmagukat teljes mértékben „normálisnak” tartó szórakoztatóipari csirkék azért könyörtelenek a bóbitással, mert tudat alatt érzik: az ő tevékenységük körülbelül annyira időtálló, mint a légypiszok az ablaküvegen.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?