Mit olvas Tőzsér Árpád?

Felnőttként meg egyszerűen nem akartam lekésni a szépirodalom, a történelem, a filozófia stb. újdonságairól (egyre valami csodára, valami megváltó élményre, irodalmi megvilágosodásra vártam), hosszú-hosszú éveken, évtizedeken át halomra vásároltam az irodalmi műveket, szenzációkat, számos folyóiratot járattam – egy (elég hosszú) élet kellett hozzá, hogy rájöjjek: a lehetetlent akarom. Most (immár nyolcvankét évesen) sokszor szinte én is hallom (mint Orbán Ottó az egyik versében) „koponyacsontom reccsenéseit, ahogy magába akarja fogadni a nálánál nagyobbat”. 

Következésképpen már inkább csak „újraolvasok”. A régi, meghatározó olvasmányaimat újra fellapozom, régebbi, számomra emlékezetes versköteteket bújok, az alázúzott, vagy másként megjelölt részeket újra ízlelgetem, s ha új, ismeretlen könyvbe fogok, akkor inkább csak tudományos publikációkba, amelyekben nem csalódhatom túl nagyot, s ha mégis a legfrissebb jelenkor szépirodalmának vékony, kockázatos jegére tévedek, csak a legszigorúbb irodalomkritika rostáján fennmaradt új regényekkel, verskötetekkel kísérletezem (sajnos, azokat is egyre mérsékeltebb kíváncsisággal nézegetem, olvasgatom). 

Mintha már minden csak ismétlődne bennük! 

Vagy nem is csak „mintha”?!

250 éve az ember átlagéletkora még csupán 35 év volt. Az akkori embernek minden új volt, amivel az anyagi és szellemi életben találkozott. A 35 év nem volt elég az ismétlődésekre-döbbenéshez. A 82 év viszont már sok is.

A költészetben érzem a legkevésbé a létezésünk ismétlődéseit. Feltehetően a jó vers van a legközelebb ahhoz az emberben rejtőző transzcendenciához, amelyet Csaplár Vilmos a még egészen friss, 2016-os könyvében (erről alább még bővebben lesz szó) reflektív tudatnak nevez, s amelyben az emberre annyira jellemző teremtés-mozzanat leginkább tettenérhető: a boldogulni kívánó ember az idegrendszerében felépíti annak a külvilágnak a modelljét, amelyben boldogulni szándékozik, s ebben, a kísérlet szintjén (mintegy a képzeletében, tudatában) megvalósítja az általa legeredményesebbnek vélt stratégiavariációt. Ez a belső kísérletező-variációs képessége valószínűleg az az ismételhetetlen adottsága, amelynek alapján Kosztolányi anno ki merte mondani, hogy „Ilyen az ember. Egyedüli példány”.

Na, szóval az Új Szó kérdése így hangzik: Mit olvas?, de én ma már csak arra tudok válaszolni, hogy miket olvasok?, mert egyetlen nap több könyvbe is belenézek, esetleg újra olvasom őket. 

Pillanatnyilag ezek a könyvek vannak az íróasztalomon s a könyvtáram szabadpolcán a legközelebb, karnyujtásnyira tőlem, jelezve, hogy ezeket mostanában újra meg újra kézbeveszem, olvasgatom: Sea­mus Heaney versei (Európa, 1980),

Wallace Stevens: Pasziánsz a tölgyek alatt. Versek (Európa, 1981), Gottfried Benn versei (Európa, 1991), Ted Hughes: Varjú. Versek (Orpheusz, 1997), Sylvia Plath versei (Európa, 2002), Alfred North Whitehead: A természet fogalma. Természetfilozófia. (Typotex, 2007),

Jacques Roubaud: Vala mi: fekete. Versek (Kalligram, 2010), Kőrizs Imre: A másik pikk bubi. Versek (Kalligram, 2016), Csaplár Vilmos: Istennel vagy nélküle. Gondolatnapló a reflektív evolúcióról (Kalligram, 2016).

A felsorolásból is látni, hogy az én olvasási toplistámon messzemenően túlsúlyban vannak a versek. Ebben a műnemben időnként még felfedező olvasásra is vállalkozom. 

Mindenképpen felfedezés számomra például a fiatal költőnek számító (bár 1970-ben született, tehát már nem a legfiatalabb) Kőrizs Imre második kötete,  A másik pikk bubi, amelyről nemrég kritikát is írtam (a kecskeméti Forrás 2017/7. számában jelent meg az írás), a Racionális homály beszédes cím alatt.

Szintén a felfedezés örömével olvastam a már egyáltalán nem fiatal Csaplár Vilmos könyvét, az Istennel vagy nélküle című, meghatározhatatlan műfajú művet. (A szerző éppen a napokban ünnepelte a 70. születésnapját.) A könyv alcíme többet mond a fő címnél: Gondolatnapló a reflektív evolúcióról – a mű maga a jelenkor filozófiátlan magyar irodalmában igazi intellektuális csemege. Bár legalább annyira szépirodalom (s ilyen vonatkozásban talán a tudományos-fantasztikus irodalommal is tart némi rokonságot), mint bölcselet. Röviden talán azt lehetne róla mondani, hogy politikai elfogultságoktól mentes, filozófiai és irodalmi ihletésű, józan 21. századi emberiségkép és keserű utópia.

A szerző nemrég, egy interjújában azt mondta: könyvében Darwin, Spengler és Richard Dawkins (Az önző gén szerzője) történelmi látomásait veszi alapul, de én Whitehead működéselméletét is a könyvet ihlető gondolatok között látom (így került Whitehead „természetfilozófiája” is újra az asztalomra): Csaplár is úgy gondolja, a kozmosz és az emberiség történetének mozgatórugója éppen a szakadatlan és megállíthatatlan működés.

S ezzel, úgy vélem, tökéletesen egyet is lehet érteni. De azzal már kevésbé, hogy ebből törvényszerűen valamiféle „félig élőlényeknek, félig technikai kombinációknak”, sőt „teljes emberi biomutációknak” kellene következnie. Az ember nélküli emberiség vagy ember nélküli történelem (Lyotard kifejezése) a mai ember számára meglehetősen ijesztő, az emberi értelem viszont azért értelem, hogy önmagával szemben is képes fellépni és hatni. Csaplár ezt a lehetőséget, mikor a jövő kilátásait „fürkészi” (az ő kifejezése) nem veszi számba.

Pedig jelentős gondolkodók gondolják úgy, hogy van az ellenállásra lehetőség.

Paul Virilio, az ismert dromológus (sebességkutató) az elektromos ellenállást hozza fel példának arra, hogy a saját őrültségei ellen lázadó értelem nagyon is elképzelhető: az áram továbbhaladása csak az ellenállásnak köszönhetően lehetséges, anélkül a villamosság mindent elégetne, romba döntene. S a tudós még megjegyzi: mi sem kollaborálhatunk a technika őrületével, nem emelhetjük azt, új istennek, magunk fölé.

Az emberi lét transzcendens kiterjedéseit viszont Csaplár sem tagadja, sőt azt mondja, hogy az időben mindig más és más istenre lesz majd szükségünk. Ez mintha egybecsengene a híres Heidegger-axiómával: „Már csak egy isten menthet meg bennünket”. S csak remélhetjük, hogy ez az elkövetkező „isten” nem a technika, hanem az ellenállás istene lesz.

S mindettől függetlenül vagy éppen az elmondottak jegyében melegen ajánlom Csaplár Vilmos könyvét minden értelmes olvasó asztalára: régen tapasztaltam ennyi szellemi izgalmat ilyen aránylag kis terjedelmű könyvben.