Mint az angyalka

A Legyen ön is milliomos vetélkedő egyik adásában bibliai témát kapott a versenyző. Mikor arról kellett döntenie, hogy megválaszolja-e a kérdést, rendkívül csalódott képet vágott, és hosszasan mérlegelt, vajon kockáztasson-e.

A Legyen ön is milliomos vetélkedő egyik adásában bibliai témát kapott a versenyző. Mikor arról kellett döntenie, hogy megválaszolja-e a kérdést, rendkívül csalódott képet vágott, és hosszasan mérlegelt, vajon kockáztasson-e. Végül is kockáztatott, mert ahogy közben elárulta, a nagymamája „rendesen megkínozta azzal a bibliával”. A kérdés végül úgy hangzott, miben rejlett Sámson ereje – egyből megválaszolta. Ám az egész megjelenéséből, fellépéséből egyértelműnek tűnt, hogy az egyháztól, a hittől és a vallástól egyelőre nagyon messze áll. De miért, hiszen maga mondta, hogy a nagymamája gyötörte vele. Nos, lehet, hogy éppen ezért!

A hit erőltetése éppen a lényegének teljes meg nem értését jelenti. Ezzel már az apostoloknak is problémájuk volt, név szerint Jakabnak és Jánosnak, mikor az egyik szamaritánus falu lakói nem voltak hajlandóak elfogadni az ő Mesterüket. Fel is tették a kérdést: „Uram! Akarod-e, hogy kérjük, szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket?” (Lk 9, 54) De mit értek volna el vele? Talán a félelmet, mellyel kényszeríthették volna a lakosságot az előírt rituálék eljátszására. Az is lehet, hogy egy tömegvallásosságot az egyéni személyes átélés teljes hiányával. És lehetséges, hogy egy olyan belső ellenszenvet, mely abban a pillanatban felszínre tör, mihelyt megszűnik a kényszerítő erő...

Egy kicsit úgy van ez, mint azzal a kisfiúval, akit a nagymamája imádkozni tanított. Ebédnél a meghívott vendégek egy rendszeres családi rituálét láttak: a nagymama utasítására a kisfiú ájtatosan összekulcsolta kis kezeit, és édesen, „mint az angyalka” eldarálta az asztali áldást. Gond csak akkor lett, mikor muszáj volt (muszáj volt, mert máskülönben a nagyi nem fizetett volna be a közeli játékteremben a számítógépes játékra!), szóval muszáj volt a rendíthetetlenül szigorú tekintet kíséretében még a kamaszok mutáló hangján is elmondania. És amikor a nagyit eltemették, a fiú tizennyolc volt éppen, a halotti tor asztali áldásánál már tüntetőleg zsebre tett kézzel ült, és szó nélkül bámult a tányérok közé. S amikor tíz évvel később a választási óriásplakátokról mosolygott mint baloldali képviselőjelölt, ki hitte volna már róla, hogy gyermekkorában a családja arra volt büszke, hogy tényleg „úgy imádkozik, mint az angyalka”.

A nagymama jóhiszeműségéhez nem fér semmi kétség: bele akarta oltani unokájába azt az értéket, amit ő maga a legfontosabbnak tartott. Lehet, hogy akkor hibázott, amikor az „angyalka” abba a korba került, melyben kritika alá vettetnek s átértékelődnek a családban uralkodó értékek, s ő nem kapta meg a kellő szabadságot ahhoz, hogy belsőleg feldolgozhassa őket. A serdülőkori kétkedés ugyanis nem feltétlenül negatív jellegű: sőt kiindulópontja lehet a kiskortól kellő aránnyal csepegtetett nemes eszmék elmélyülésének. Mert sem az ég tüze, sem a tekintélyparancsoló szigorú szempár, sem az érzelmi zsarolás rafinált módszerei, de még csak a manipulatív, lekötelező álszeretet sem képes arra, hogy az ember legmélyebb valójában meggyökereztesse az igazi hitet. Arra egyedül a türelmes irgalmasság képes, az átadott hit, a személyes példa, a felebarát szabadsága iránti tisztelet s a Szentlélek fogadása. Nagyon találóan egyetlen mondattal így fejezte ki mindezt Vittorio Messori olasz író: aki erőlteti a kereszténységet, elpusztítja!

Ezért Jézus is megfeddi hirtelenharagú tanítványait: „Milyen lelkület van bennetek? Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse.” És Jézus sok evangéliumi jelenetben valóban úgy cselekszik, hogy megadja a lehetőséget követőinek a szabad döntésre. Amikor a házasságtörő asszonyt megmenti a megkövezéstől, annyit mond neki: „menj, és többé már ne vétkezzél!” És az asszony követte őt, és tanítványává lett. De az oltári szentségről szóló „kemény beszéde” után sokan elhagyták, s akkor megkérdezte az apostolokat, hogy ők is el akarnak-e menni. A válasz úgy hangzott: vajon kihez mennénk? És amikor elfogták őt a Getszemáni kertben, azt mondta a fegyvereseknek, hogy a többieket hagyják elmenni. És azok valóban elfutottak, bár Péter tisztes távolságból követte őt, aztán meg háromszor megtagadta. János volt az egyetlen, aki kitartott még a kereszt alatt is...

Egyszóval az élet kereszteződések sorozata, melyeknél újra meg újra megválasztom a következő irányt. Az ilyen választásnál váratlanul segíthet egy még váratlanabb emlék. Például a nagymamáé, aki olyan nagyon akarta, hogy az ő „angyalkája” valóban imádkozzék...

A szerző római katolikus pap

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?