Mindenütt rajonganak érte

Azon kevés előadók egyike, akikhez kipróbált, nagyjából töretlen érdeklődés fűz. „Kilencévesen, Miskolcon, a Széchenyi úton lévő, azóta bezárt lemez- és cédékereskedésben a nagymamám vásárolta meg nekem az első Tom Jones-cédémet, azóta amolyan higgadt rajongó vagyok” – olvasom a Sikeres Nők Lapja elnevezésű, vidéki magazinnak adott interjúmban a saját gondolataimat. A könyvtárszoba rendezése közben akadt a kezembe a régi lapszám, amelyben alapvetően a walesi előadó Önéletrajz – A sikeren innen és túl című, részben általam fordított memoárja kapcsán kérdezett Novák Judit, a kiadvány egyik munkatársa. A három évvel ezelőtt, a sajtóban az elmúlt öt évtizedben megjelent valótlan állításokat helyesbítő szándékkal papírra vetett önéletrajz magyarországi megjelenéséhez időzített beszélgetésben így fogalmaztam: „Az elmúlt évek során nyolc különböző koncertjén jártam: hallottam a budapesti koncertek mellett Győrben, Veszprémben, valamint Ausztriában és Spanyolországban.” Koncertlátogatási indexem az exponenciális növekedés jeleit mutatja: időközben újabb budapesti és veszprémi fellépésein jártam. Sőt, ami azt illeti, az elmúlt tizenhárom évben csupán három esztendő volt, amikor nem vettem részt Tom Jones-koncerten. („Mentségemre” szóljon: a koronavírus-járvány első évében, pályatársaihoz hasonlóan, nem vállalt nyilvános fellépéseket.) Habár, a VeszprémFesten adott tavalyi koncertje után baráti rajongótársaim (Borsos Attila festőművész, Andorai Péter Krisztián színészénekes) már azt pedzegették, hogy meglehet, most láttuk utoljára, a Krokodil Rock Kft. koncertszervező májusban bejelentette, hogy a veterán előadó idén nyáron újra Magyarországon lép fel, a tavaly megnyitott MVM Dome-ban.

Hogy az utolsót-e vagy sem, nem tudhatjuk az olyan energiabombák esetében, mint amilyen Tom Jones. Maradjunk hát a tényeknél: a walesi szupersztár június 15-én, a londoni Chelsea Királyi Kórház szabadidőközpontjában tartott koncertjével megkezdte az idei, részben a világjárvány miatt az előző évekről elhalasztott fellépésekből álló újabb világ körüli turnéját. Az október 12-én, San Franciscóban záruló, ötvenállomásos koncertsorozat ezúttal csak egyetlen este erejéig érinti Közép-Kelet-Európát. Ez pedig a július 12-én tartandó budapesti fellépés a MVM Dome-ban, ahova ezúttal akár VIP-koncertlátogatóként, csillagászati összegű 2,5 millió forintért is jegyet válthatunk. Igaz, utóbbi esetben tizennégy vendéget vihetünk magunkkal az elkülönített arénarészbe, ahol önálló pincér szolgálja fel – az ugyancsak az ár tartalmazta – háromfogásos vacsorát.

Főhajtás és alázat

„Én nem vagyok dalszerző. Nem igazán fekszik nekem (mármint az írás – NMM.), képtelen vagyok rá. Olyan dalokat kell énekelnem, amelyeket valaki már megírt” – vallotta meg Stevie Wonder, amerikai dalszerző-előadónak a The Right Time című, hatszor félórás epizódokból álló tévéműsorában, valamikor a ’90-es évek elején. Miután Wonder nyugtázta pályatársa dicséretét, azzal ért véget a műsor, hogy a soulóriás arról beszélt, hogy vendéglátóját igazán kiváló előadónak tartja, aki rendkívüli átéléssel „szűri át” a dalait magán. Az akkoriban ötvenes évei elején járó Jones – halkan, kisfiús őszinteséggel – megköszönte a főhajtást, szinte már azt sem tudván, mit feleljen a köszöneten túl arra, hogy a zongoránál ülő társa felajánlotta, ír neki egy dalt a következő albumára. Habár a kifejezetten neki írt szerzemény soha nem készült el, vagy nem rögzítették, a VHS-korszak zenetörténeti jellegű momentuma valódi fénytörésben mutatja Jones személyiségét: esendőnek és őszintének. Olyasvalakinek, aki nem szégyell adózni a nagy elődök és ragyogó pályatársak előtt. „Mindeközben érezni lehetett, hogy Jones azt gondolja: »Mégis ki vagyok én, hogy Stevie Wonder ilyen dicsérettel illessen?«” – jutott az epizódot visszanézve az enyémhez hasonló megállapításra Charles Taylor, a Los Angeles Review of Books újságírója.

Tom Jones valóban ilyen. Tudom jól, nemcsak azért, mert az említett – csak részben hiteles – önéletrajzban számtalan legendás pályatársa iránti rajongásáról vall, hanem mert ez a nézőpont is meghatározza az albumokra feléneklendő és a fellépéseken elhangzó dalok kiválasztását is. „A rádió volt a legjobb dolog a kesztyűszabászati műhelyben. És a rádióban, legalábbis 1955-ben a Bill Haley & His Commets slágere, a Rock Around the Clock volt a legnagyobb szám. Mindenesetre én így gondoltam” – írja a memoárban. Aztán Freddie Fey lemezboltja a szü-lővárosában, a dél-walesi Pontypriddben, a városka szívében, a központi szökőkúttal szemben, ahova kamaszsrácként megszállottan járt. Majd a boogie-woogie, a soul, a blues és mindenekelőtt a műfaj koronázatlan királya, Jerry Lee Lewis amerikai dalszerző-előadó istenítése. Sőt, alig néhány héttel ezelőtt, egy podcastben megint felidézte, hogy majdnem a földbe gyökerezett a lába, amikor egy másik idolja, Elvis Presley úgy fogadta az első amerikai útján, hogy helikopteréből kikászálódva a With These Hands című érzelmes slágert énekelte, széttárt karokkal, egyre-egyre közelebb lépegetve a megilletődött walesi „sztárjelölt” felé. „Az én dalomat! Elvis Presley maga énekelte a dalomat!” – aki egyszer hallja, annak mindörökké a fülébe cseng Jones őszinte lelkesedéstől és valódi elképedéstől fűtött hangja. Régi, jól bevált anekdota, mégis érzékletesen szemlélteti, hogy a második világháború elején, egy szegény munkáscsaládba született Thomas John Woodward mennyire nem tagadta meg önmagát. A kisfiút, aki tizenkét-tizenhárom évesen tuberkulózissal feküdt az ágyában és napestig a rádió gombjait csavargatta. A fiatal srácot, aki arról álmodozott, hogy R&B vagy blues alapú dalokat fog énekelni, majd a rock ’n’ roll korszak hajnalán a Whole Lotta Shakin’ vagy a Great Balls of Fire című Jerry Lee-himnuszokra táncolt hajnalig. 

Névcsere és botrányok

Tanulmányi előmenetele tizenhat éves korában véget ért, a következő évben pedig már oltárhoz vezette a nála egy évvel fiatalabb, akkoriban már egyetlen közös gyermekükkel terhes barátnőjét, Melinda Rose Trenchardot. Volt építőipari munkás, porszívóügynök, kesztyűgyári dolgozó (utóbbi munkahelyen magyarok voltak a munkáltatói), miközben esténként már Tommy Scott művésznéven, a Senators együttes kíséretében bárokban és lokálokban énekelt. Huszonhárom éves sem volt, amikor John Meek brit lemezproducer felfigyelt rá, de végül a szintén walesi Gordon Mills, a Decca brit lemezcég nagyágyúja szerződtette. Mills vitte a fiatal és jóképű, szinte estéről estére bunyókba és tivornyákba keveredő Jonest a brit fővárosba, ahol a Henry Fielding klasszikusából forgatott Tom Jones című Oscar-díjas játékfilm hatására változtattatta meg a nevét. „Mindenki szereti Tom Jonest!” – olvasható a felirat az árva fiú történetét elmesélő film plakátján. Mills akkor még nem tudhatta, hogy az állítás nemsokára helytálló lesz a potentáltjára is. Jones első kislemeze, az 1964-ben megjelent Chills and Fever még nem aratott zajos sikert, de a ’65-ös Along Came Jones már egy csapásra sztárrá tette az ismeretlen fiatalembert, az It’s Not Unusual című dalt viszont a „túlságosan merész” előadásmód miatt kezdetben csak helyi és kalózrádiók játszották.

Nem telt bele sok, hogy Tom Jones legyen az Egyesült Királyság egyik legígéretesebb és legizgalmasabb férfi zenei attrakciója, akinek érzelmes, lágy dalaiért, robusztus baritonhangjáért és Elvis lábmozgásához hasonló „csípőlejtéséért” nők milliói kezdtek el rajongani. A James Bond: Tűzgolyó című film erős nyitóslágere, a Thunderball eléneklése után a Mi újság, cicamica? című közepes vígjáték betétdala, a What’s New Pussycat nagyot szólt a szigetországban és a tengerentúlon is, Burt Bacharach és Hal David közös szerzeményét még Oscar-díjra is jelölték a legjobb eredeti filmzene kategóriájában. A The Green, Green Grass of Home, a Delilah vagy a She’s a Lady ugyancsak egyike annak a csokornyi nótának, amely a húszas-harmincas éveiben, nem sokkal azután, hogy elnyerte a legjobb új előadónak járó Grammy-díjat, világszerte ismertté tették.

Merész váltások

A műfajok, intézmények és pályatársak iránti tisztelet egy dolog. Pusztán egyetlen tényező. Megfelelő önismeret és önbizalom hiányában viszont Tom Jones karrierje nem vehetett volna olyan eklektikusan, a gyárilag előállított popsztárimázstól több ízben eltérő irányt, mint amilyent az 1980-as évek második felétől vett. Végtére, hiába vezette 1969 és 1971 között a This is Tom Jones című népszerű televíziós show-műsorát, ahol ragyogóbbnál ragyogóbb duetteket énekelt (1970-ben Golden Globe-díjra is jelölték), a következő évekből jobbára csak Las Vegas-i haknijaira és kevésbé sikerült country- és diszkóalbumaira emlékszünk. Ennek fényében meglehetősen kemény váltásnak tűnhetett Prince amerikai soulénekes Kiss című slágerének feldolgozása, amelyet 1986-ban már a nevadai koncerteken felvett a repertoárjába, majd az Art of Noise popformációval „avantgárd, art-pop szinti jellegű” módon felénekelt a banda legjobb szerzeményeit összesítő albumára. Az együttműködés meghökkentette a világot, de az időtálló videóklip hatására nemzetközi siker lett – azóta sincsen olyan Tom Jones-koncert, ahol ne hangozna el a feldolgozás. Az egykori trubadúr ezzel a szimbolikus lépéssel cserélte a popkorszakát izgalmasabb „műfajtalankodásokra”, amellyel nemcsak saját zenei stílusát, hanem rajongótáborát is évtizedenként megújítja. Sőt, Jonesra mostanra már teljes mértékben igaz, amit az amerikai Trent Reznor, a Nine Inch Nails alapítófrontembere valaha Johnny Cash amerikai countrylegendáról mondott, miután utóbbi átértelmezte a Hurt című rockdalát: „Ha Johnny Cash feldolgozza a dalodat, az többé nem a tiéd.” „Ez valami beteg vicc?” – később így élcelődött David Sharpe, az Island Records vezetője, amikor meghallotta az addigra már lovaggá ütött énekes Praise and Blame című korszakváltó gospel-soul-blues albumát. Jones kiállt magáért, nem akarta többé festetni ősz haját, nem akart csillogó, nagy keresztet a nyakába, és már a szőrös mellkasát sem kívánta közszemlére bocsátani. Bugyidobálásról pedig már szó sem lehet. Megérte küzdeni: a 2010-es stúdióalbum a kritikusoknál és a közönségnél egyaránt betalált. A koronavírus-járvány idején pedig az előző három munkáját is jegyző produceri gárdával, Ethan Johns brit lemezproducerrel és a menedzsereként is tevékenykedő fiával, Mark Woodwarddal, többek között a sokszor elsiratottimádott szülőhazájában, Walesben (karrierje során most először) dalokat felénekelve, újabb merész célt tűzött ki maga elé. Ez a Surrounded by Time című, 2021-ben megjelent stúdiómunkája, amely a brit albumtoplista élén nyitott, egyúttal az akkor nyolcvanegy éves Jones a legidősebb előadó lett, akinek új számokat tartalmazó albuma a szigetországi lemeztoplista élére került. (A bővített, deluxe-kiadás is roppant izgalmas: koncertfelvételeket és beszélgetést is tartalmaz.) Volt mit kockáztatnia a vállaltan önreflexív és félig-meddig búcsúalbummal: a hagyományos popzene keretein átlépve az art rock vagy experimental rock irányába tett kitérőt.

„Nem, soha nem fogok mást szeretni. Egyetlen szerelem volt az életemben, és ez Linda volt” – nyilatkozta néhány évvel ezelőtt, felesége halála után. Hát, igen, ötvenkilenc év házasságban mégiscsak rendkívüli teljesítmény, akárhány ezer nő is fordult meg az ágyában. Így már érthető, hogy miért szerepel minden koncerten legalább egy, Linda emlékét megidéző dal, és az is, hogy tizenkilenc év után, a házastárs váratlan elhalálozása után, miért költözött Los Angelesből vissza, Londonba. Mielőtt ősztől a The Voice brit tehetségkutató mentoraként újra elkápráztatná a fiatalokat, a nyári-őszi koncertturnén még garantáltan okozni fog néhány megkapóan szép pillanatot. Hogy csak egyet mondjak, az I Won’t Crumble If You Fall című, sejtelmes és misztikus ballada előadása közben mindig könnycsepp csillan a szemében. Olyan, amelyet nem lehet megjátszani.

Navarrai Mészáros Márton