Minden ősz...

Az ősz utolszor csapott közénk. Aztán, amint jött, elmúlott minden. A zsáknyi dió, amit évente az öregasszony begyűjtött, a padlástérbe került. Távoli, súlyos magasságba, hová a felhasználás lopott óhajai nem érhettek el.

Az öregasszony – gondosan – egy teljes életen át gyűjtögetett. E bányamélyi, egyhangúan szelíd szenvedély kitöltötte az életét. A földkéreg fénye s tisztasága, a követhetetlen józanság jutott osztályrészéül. Az idő malma pedig őrölt számára nyugovást és nyilvánvalót. Az övé volt a hozott ruhák tisztasága, a megbízható, együgyű létezés.

Önmagának soha semmit nem választott. Mindig és minden alkalomban őt választották. Magukra maradt, meglett korú férfiak. Akik kis idő elteltével az asszony léttere mögé kerültek, és itt hagyták az utódaikat meg a testamentumban rögzített javaikat.

Az asszonynak pedig maradt a létezés hatalmaskodó egyszerűsége. A kertek földje. Az élet dolgainak öntörvényű járulékai. Na, és ott állt a nagyváros peremkerületében utolsó megszolgált szerzeményeként az egyemeletes ház, amelynek padlásteréről egészen a folyó kanyarulatáig elláthatott az ember. Csakhogy ekkorra már sem a folyó környéki árterek, sem a megyei róna árnyas erdei nem jelentettek az öregasszony számára hont. A ház emeleti erkélyén – karosszékbe süppedve – trónolt az egyik fogadott lánya. A ház mögött pedig sorsára hagyott, régi műhely, hol hajdan vidáman kacagó gépek csitlikeltek. Most már mindent-mindent ezüst fényű hártya fedett. A gépeket. A földtáblák négyszögöleit. És erőtlen ráhatásként itt voltak a szobákban lakó kosztos diákok, kik évente tíz hónapon át zajongtak. S a helybeli postás... A Rózsafüzér Társulat néhány asszonyismerőse...

Nem volt szörnyeteg. Ám, a népes család tagjai úgy vélték, egyhangú és sötét sorsával, kövülő jelenével mögéjük lopózik. Mintha az a kísértő jelenlét egyetlen kérdés lett volna a számukra.

– Mujdus! – mondogatta csúfondárosan az emeleti erkélyen időző fogadott lány.

– Mujdus! – gúnyolták őt a család fiataljai. És undorral elhúzódtak tőle. És megborzongtak mély és sötét tónusú, gyorsan töredező hangjától. S az idő sötét árnya honolt az ábrázatán is. A testét pedig ármányos ruha takarta teljes életen át. A ruhák karámjába parancsolt asszonyi test. Hosszú és varkocsokba erőltetett haja úgy őszült meg, hogy csupán azok a férfiak láthatták, kiknek életük bizonyos szakaszán a kísérőjükké vált.

– Mujdus!

Karácsony előtt sorra látogatta a nevelt lányait. Ilyenkor csupán a nagykabátját vetette le. Kissé előre görbedve ült a széken. Gondosan fegyelmezve önmagát negyedórácska múltával már szedelőzködött.

A táskájából egy zacskó diót emelt ki.

– Egy kis dió!

Igen, a diót mindig elhozta. Aztán elégedetten tovaindult. Az életút pedig tüskés, rögös, kiismerhetetlen. De a diót, mindig karácsony előtt, magával hozta.

A padlástérbe száműzött és akasztott zsákok és tarisznyák bugyrában mindig volt elegendő öt-hat esztendős dió. Aztán az évforgók következetességével minden egyes zsákra sor került. És a csonthéjazat feltörhető volt. És Mujdus munkálkodása mintha mélyebb értelemmel-üzenettel bírt volna. Mintha megfejthető üzenet lett volna az űrt tartalmazó csonthéjazat.

Az elkényeztetett emberi tudat pedig rögvest gyanakodott. Barbáran úgy véltük, Mujdus az ajándékaival osztályozza az ismerőseit és rokonait. A postás minden levélküldeményért két koronát kapott, fél krigli sör árát. Az unokák évi tíz koronát a születésnapjukra. A Rózsafüzér Társulat, valamint a helyi egyházközség a kosztos diákok bérleti díját. A fogadott lányai pedig a hasznavehetetlen dióhéjat kapták.

Azon az őszi napon a telke mellett haladtam el. Ő maga a lelkesültség létállapotában észre sem vett.

Nem ismert meg. Én pedig nem zavartam meg a jelenlétemmel. Csak tova, tova az ég alatti csapáson, amelyből számomra csupán egyetlen adatott meg. Felettem a kacagó hajók uszályainak öblében az eljövendő esztendőim hozadékai s makulatúrái. Az ősz aranya befogta a földet. És a mélységekből könnyebbítő sóhaj szállt fel. Alig egy órával később telefonhoz hívtak:

– Az öregasszonyt megölték! Nadrágszíjjal megfojtották, és végighúzták őt a földszinti szobák labirintusán.

Megölni. Megfojtani. Kivégezni egy ilyen teremtést! A városnegyed lakóit sokkolta a hír.

Három héttel később a temetési szertartáson a tömeghisztéria tökéletes önkifejezését lehetett érezni. A nyolcvanhárom esztendős hölgy pedig mintha minden mondandójával még egyszer megmutatta volna önmagát.