Miért nem nézhetjük a digitális adásokat?

Közéjük tartozott a prágai Cseh Műegyetem is, amely a mérnöktovábbképző oktatás keretében kezdte képezni az új technika szakembereit. Szlovákiából heten voltunk kiválasztottak, akik két év múltán abban a biztos tudatban vettük át oklevelünket, hogy hamarosan mi leszünk a vezérek, akik beveszik az elöregedőfélben levő hagyományos televíziós technika bástyáit. Csaknem egy emberöltő múltán megállapítható, hogy örömünk korai volt: bár a televíziós társaságok – közöttük a pozsonyi közszolgálati tévé is – több digitális berendezéssel rendelkezik, a nézők még napjainkban is a hagyományos módon sugárzott műsorokat követhetik. De nem sokáig. Bizton állítható: egy évtizeden belül a ma használatos tévétechnika múzeumi különlegességgé válik.

Fejlődésképtelen az elektronikus tévé

Miért fejlődésképtelen az elektronikus televízió. Azt érdemes róla tudni, hogy a látható képet villamos jelek ingadozásává alakítja át, amelyet elektromágneses jelek formájában sugároznak ki. Amíg az adó- és vevőantenna közel van egymáshoz, a műsor elfogadható minőségben követhető. A távolság növelésével viszont egyre gyengébb a sugárzás, emiatt erősítőket kell használni. Ekkor jelenik meg az első gond: az erősítő egyidejűleg növeli meg a hasznos kép és hang erejét és természetesen a rájuk rakódott zörejeket is. Ezt szakszóval a jel/zörej arány romlásának mondják. Gyakorlatilag ez annyit tesz, hogy a műsorban különféle zavarások, sorjelkihagyás, hullámzó kép és egyéb nem kívánt jelenségek észlelhetők. Az ilyen analóg eljárással ellentétben, ahol a villamos jel burokgörbéje hordozza a képinformációt, a digitális technikánál mintavételi frekvencia segítségével az eredetileg folytonos – analóg – villamos jeleket impulzusok sorozatává alakítják. A megnevezés is erre utal: a latin digitalis emberi ujjat jelent. Ebben az esetben a jel megléte vagy hiánya hordozza a képet, illetve a hangot.

A digitális technika előnye

A digitális technika legfőbb előnye, hogy kizárólag az impulzus megléte vagy hiánya hordozza az információt. Emiatt teljesen mindegy, hogy milyen parazita jelek rakódnak rá, mekkora mértékben torzul, ugyanis a vevőkészülékben a jelet akár „derékban“ is elvághatjuk, majd eredeti értékére erősítve visszaállíthatjuk, vagyis tulajdonképpen regenerálhatjuk. A 80-as évek folyamán ez volt a digitális technika híveinek legfőbb érve.

A műsorsugárzáson kívül a stúdiótechnikában még fokozottabban jelent meg a hagyományos technika hátránya. A képmagnók elterjedése egyben bizonyos minőségromlást is hozott a tévé életébe. Az élő közvetítésekkel ellentétben – ahol a korabeli technika megfelelően érvényesült – a tévéjátékok és egyéb felvételeknél az adást feljátszották. Ezt az utómunkálatok keretén belül vágták, majd elkészítették belőle a sugárzásra kerülő ún. broadcast kazettát. Vagyis az eredeti felvételt általában kétszer átmásolták. Csakhogy a képmagnó egyik sajátossága, hogy minden átjátszásnál a hasznos képjel egyharmada sérül. Ez amiatt következik be, mivel a feljátszófej szórt mágneses terét – amely a felvételt létrehozza – csak ilyen hatásfokkal lehet kihasználni. Napjaink amatőr képmagnósai jól ismerik ezt a jelenséget: egy 4. vagy 5. generációs másolaton már a színek sem érzékelhetők, a képhibákról nem is beszélve. Ezzel szemben a digitális felvétel akár 100. generációs változata is megegyezik az eredetivel, hiszen minden átjátszásnál egyben regenerációra is sor kerül. Arról a nem éppen elhanyagolható tényről nem is beszélve, hogy a földmágnesség változásának, valamint az ipari üzemek, erőművek, transzformátorállomások, távvezetékek, vagy éppen a mindent átható rádió, tévé, telefon és egyéb emberi tevékenységből származó elektromágneses sugárzás hatására a hagyományos képfelvétel fokozatosan romlik. A lemágneseződési folyamat eredményeképpen néhány évtized múltán akár meg is semmisülhet. Ez a kérdés a digitális formában tárolt adásra nem érvényes.

Ördögi körben

Önmagában ez a tény is indokolta az új eljárás mielőbbi bevezetését. Később még az is kiderült, egyéb előnyöket is jelent az újfajta műszaki megoldás. Ennek fényében felvetődik a kérdés, miért nem nézhetjük már évtizedek óta a digitális adásokat. Meg kell mondani, hogy egy emberöltővel ezelőtt az új technnika gyenge lábakon állt. A több mint 800 képpontból álló, 625 soros, másodpercenként huszonötször megismétlődő televíziós állókép kifogott a korabeli számítógépeken: több tízmillió információs egységet kellett másodpercenként továbbítani a fekete-fehér készülékekbe, a színesekbe ennek háromszorosát, tekintve, hogy a 3 alapszínből – piros, kék, zöld – kikeverhető az összes többi. A végeredmény valahol 100 és 250 megabit átvitelét jelentette másodpercenként. Ez a korabeli gépek számára megoldhatatlan feladatot jelentett. Emiatt különféle takarékossági eljárások születtek.

Az 1980-as év tudománytörténeti jelentőségűvé vált: ekkor mutatta be a japán Sony gyár a 12 cm átmérőjű, digitális hanghordozóját – CD lemezét – a hozzá tartozó lézeres letapogató lejátszóval együtt. Bár kivétel nélkül mindenki elismerte műszaki kvalitásait, a szakma nagy része nem hitt gyors elterjedésében. Ugyanis a laikusokkal együtt szentül hitte, hogy a sokmilliárd hagyományos hanglemezt senki sem dobja el, a kisszámú, ugyan tökéletes minőségű CD-k iránt nem lesz jelentősebb érdeklődés. Az élet alaposan rácáfolt a kétkedőkre: tíz év múltán megszűnt a hagyományos lemezjátszók, majd az LP-lemezek gyártása is. Napjainkban pedig minden felvétel csupán CD-n és CC-hangkazettán jelenik meg.

Csakhogy a televízió összehasonlíthatatlan minden más szórakoztató eszközzel: napjainkra vezető helyet vívott ki magának. Ez pedig a reklámmogulok szemszögéből igencsak attraktív terület. A televíziók reklámbevételei még kis hazánkban is milliárdos tételeket üthetnek meg. Ez viszont, sajátos módon a jelenlegi helyzet konzerválását okozza. Ugyanis hiába próbálna egy új társaság a legmodernebb digitális technikával sugározni, mivel a nézők – egy-két kivétellel – nem rendelkeznek a vételre alkalmas készülékkel. A társaságnak felkopna az álla, egyetlen reklámot sem tudna szerezni. Ugyanis a technikaváltás egyben készülékváltást is jelent. Vagy legalább annyit, hogy egy kiegészítő készüléket – adaptert – kell kapcsolni minden vevőhöz. Ez pedig jelenleg ugyanannyiba kerül, mint egy színes tévé. Ördögi körbe kerülnek a társaságok: tudják, hogy a jövő a digitális technikáé, viszont nincs anyagi fedezetük a bevezetésére, miközben a nézők még nem érzékelik azokat az előnyöket, amit tartogat számukra, meg különben is pillanatnyilag tömegesen nem rendelkeznek akkora anyagi fedezettel, hogy az otthoni egy-két tévékészülékhez megvásárolhassák az adaptert. Arról nem is beszélve, hogy a digitális vevő ára 30 ezer korona körül kezdődik és úgy tíz-húszszorosánál végződik.

Magyar találmány

A digitalizáció egyébként magyar találmány: eredetileg 60 évvel ezelőtt Neumann János javasolta analóg számítógépekre, hogy térjenek át a kettes számrendszer, vagyis a logikus „1“ és logikus „0“ alkalmazására. Javaslatának életképességét bizonyítja, hogy néhány év múltán már csak digitális számítógépeket gyártottak. (o)