Menedékház a szakadék szélén

Nos, akkor a békesség kedvéért, még egyszer rikkantok, kezemből tölcsért csinálva a szám előtt. Hóóólopp, így hosszan ejtve az ó-t, s kissé frappánsan, olaszosan elharapva a p-t. Igaz, így sincs sok értelme, biztosan olaszul azt jelenti, hogy hahó, öcsisajt, itt vagyok!

Az Alpok hófehér sziklái rezignáltan visszaszólnak, persze, csak unalomból, de hát ez a kötelességük, ugye, a visszhang, a turista meg minden, ebből még lehet valami izé, ilyen píár vagy mi, s talán firkál valamit egy jónevű napilapba ez az óbégató ipse a sziklákról meg a hegyekről, aztán meg egy fél ország fogja olvasni egy szombat délelőtt a napi kávéadag mellett, hogy az Alpokban milyen szép az élet.

Fönn vagyok a hegyen, mit hegyen, a sziklákon, magasan a felhők között, s ennyi jár a hegynek, tényleg, magyarázzák a többiek is, az elvetemültek, míg a túlsúlyommal birkózva némi időt lihegek ki magamnak, magyarázzanak, addig is pihenek. Na igen, mászok föl a magasba, a Zergék anyja már vár rám, a Madre dei Camosci…

Hát, rendesen leszakadtam a többiektől, s ez még akkor is igaz, ha a háttal nem kezdünk mondatot… Hétfőtől fogyókúrázom, s ezt a diverzáns gondolatot még akkor sem törlöm, ha az igazság és az élet azt diktálja, hogy 100 kiló fölött kezdődik a férfi. De itt, sajnos, 2500 méteres magasságban ez az igazság még a hegyi mormotákat sem érdekli, akik ide-oda füttyentgetnek, sipítoznak, zservognak, láthatólag otthon érzik magukat. Hátra-hátra lesek, folyton azt hiszem, hogy a sziklák mögül újabb turisták jönnek, de itt nemhogy turisták, még hegyi túrázók sem sétálnak – csepereg az eső –, biztosan képben vannak a helyiek, nem hülyék. Ki mászkálna ilyenkor a sziklák között?

Fent járunk már a felhők között, az imént találkoztunk egy békésen legelésző hegyi kecske maffiózó galerivel, csak néztek minket, szemmel láthatóan nem bírták feldolgozni, kik vagyunk, s egyáltalán, mit keresünk ott, ahol még a fű sem nő, a csupasz sziklákon tekergünk, nohát. Mindenesetre a kecskék elhúztak, vagyis elugráltak a ködbe, csak a mormoták maradtak, de lassacskán megszokjuk őket is.

Nem messze Tarvisiótól, a Rifuggio Corsi menedékház fölött járunk. Alattunk, jól látom a szédítő magasságból is, ott áll a menedékház, vagyis a rifuggio, s így talán még misztikusabb a látvány, ahogy ott árválkodik a szakadék szélén. Több mint kétszáz éve emelték a keleti Júlia-Alpokban, kétezer méter magasságban. (Hajóvonták találkozása tilos.)

Tegnap, amikor éppen megérkeztünk a szikla peremre, egész nap esett az eső. A hegyoldalról ötvenméteres magasságból vízesésszerűen zuhogott lefelé az esővíz, szabadesésben, s mindez legalább száz méter hosszan, elmosva a hegyi ösvényt. Végigcaplattam a vízesés alatt, őrjöngve kurjongattam a víz alatt, a zuhatag kinyírt mindenkit, behatolt a bőrünk alá, s végül begörcsölve, átfázva érkeztünk a hegykatlan peremére, na, ott láttam meg először a rifuggiót. Rögtön belészerelmesedik az ilyesmibe az ember.

Ott állt a menedékház a szakadék szélén, az árbocon az olasz zászlóval – miheztartás végett –, mert a hármas határon álltunk, olasz–szlovén és osztrák hegyek vettek körül. Persze, az ilyesmihez gyorsan hozzászokik az ember szeme, csak az élmény marad, de az hosszú időre nyomot is hagy. Kristálytiszta patakok, folyónak induló csermelyek, sziklák, hegycsúcsok, gázlók, gyógynövények, mormoták, hegyi kecskék, muflonok és a rifuggio hivatalos macsekja, a Piero, aki mindig óriásit alakít, kikerülhetetlen a hegyipocok-pusztítás projektben. Magát a pocokvadászatot nyugágyakban elnyúlva, kávét, toscanai borocskát, grappát szürcsölgetve nézhetik végig a pihenésre vágyó hegymászók. (Ugyanitt naposcsibe eladó.)

A rifuggio két emeletén csaknem hatvan ágy várta, hogy esténként beleájuljanak, a földszinten van a konyha és az oldalsó szárnyban a nappali. A fürdőszoba és a mellékhelyiségek közösek, s nagy mázlija van annak, aki kifogja a meleg vizet. Hoppá, a lazaságban néha képes az ember kikapcsolni, „kop, kop, kop, McFájl, van otthon valaki?”, fönt vagyunk a hegy tetején, nehogy már természetes legyen a komfort, no, csak azért!

A szilaj körülményekre hamar rákattantam, s volt abban is valami igazság, hogy nincs jobb annál, mint az életet úgy szemlélni, ahogy az éppen van. Odakint, a sziklák tövében nyakon öntöttem magam friss, hegyi patakból nyert, garantáltan mélyhűtött vízzel, nos, az nem volt piskóta.

A rifuggio bérlői jó fejek, azt mondják, ők egy kiválasztott, lassan kihalóban levő misztikus kaszthoz tartoznak, akik annak a mintegy ötven személyből álló klánnak a tagjai, akik a keleti Júlia-Alpokban épült, több száz éves múlttal rendelkező rifuggiókat üzemeltetik, bérlik. Hogy kitől bérlik? Az olasz hegymászószövetségtől. És ők meg kicsodák, miféle szerzetek? Nos, az már egy másik mese…

Mindenesetre ez a népség alapszinten őrült, de hát mit várjak az olyan agyamentektől, akik a senkiföldjére alapozzák a jövőjüket, ráadásul megfejelik a hajmeresztő tervüket, hogy fölrakják magukat kétezer méteres magasságba, oda, ahol csak a szirti sas meg a muflonok járnak, azok is helyi bandákba tömörülve. Ezek – párkapcsolati-családi szinten, a Martuccik – képtelenek levakarni magukról, hogy amit csinálnak, azt rendkívüli módon élvezik. Rajta vannak, na, bírják a hegyet, a helyet és a vendégeket is. Megáll az ész, van ilyen, olyan vendéglősökre akadni kétezer méteres magasságban, hogy élvezik a tempót? Májustól szeptemberig tart itt a szezon, s októbertől áprilisig már csak a hó birodalma létezik – a világ tetején. Ők, a Martuccik nemcsak képzelik, hogy élnek, hanem üdvözülten el is hiszik, s ezt a vészjósló érzést ráadásnak tovább adják a vendégeknek is. Tartanak raktáron jófajta toscanai vörösbort, amit egy kétszáz éves, sziklába vájt odúban tárolnak. Az ilyesmi mindig arcul csapja a gyanútlan, közhelyekre fogékony fogyasztót, hiába, más az íze az ilyen bornak, más a rendeltetése, egyszerűen szenté válik minden. Ha jóba lesz az ember az egyik Martuccival, a kettő közül Christianóval, épp az őrült fickóval, s ha véletlenül kifogod nála a jó napot, talán beleférsz egy pillanatra az életébe, s fölhajthatsz vele egy pofa pino mugot, amit a faterja szállít föl a hegyre. Ritkán jár az öreg a rifuggióba, elmúlt már hetven is, s azt mondja, nem való már neki az ilyesmi…

A magasság nagy úr. Szelektál. Ide már csak a válogatott bolondok járnak, ezt a helyet bőven elkerülik a térdnadrágos vasárnapi túrázók. Laza vendégfogadás, közvetlen vendégkezelés, olasz kávé, olasz pasta, minden olasz, csak a pincér gyerek felvidéki meg a pihentagyú pálinkája lóg ki a sorból. Óóóóó, kóstolgatják a hegyi népek, szemüket meresztve, ízlelgetve, csettintgetve a felvidéki pálinkabombát. Le kell ülniük ilyenkor. (Ez a csali.) A nép feje durranásig telve adrenalinnal, kénytelenek lerogyni a bivalyerős pálesztől.

A rifuggio mögött a Madre dei Camosci, azaz a Zergék anyja hegylánc áll, s most pont azon dekkolok, s kukkolok a messzi távolba. Odaát, messze, az Adria csillog, egy elképesztő ritka tájba beágyazva, s ha feljutok a csúcsra, a Jof fuart-ra, onnan beláthatok egészen Tokióig. Jof fuart. Ezt ne keresse senki a szótárakban mit is jelent, mert ez a szó helyi nyelvjárásban, a friuliban titkosítja, hogy végül is mit jelent –Erős vár.

Csend van, valamit suttog ez a nőcske a fülembe, mert abban kollektíve megegyezünk, hogy a hegy biztosan egy nőszemély, női lelke van – veszélyes és szeszélyes a lelkem. Máskülönben miért követelne évente újabb áldozatokat? Christiano, az olasz fickó mesélte, tört magyarsággal, hogy „szuperb”, s mutatta a sziklát, ahonnan leesett a hegymászó… A helikopterrel érkező hegyimentőknek űgy kellett összegereblyézniük a húscafatjait.

Az sem semmi, ahogy a Jof fuart csúcsra indulóban beszólt nekünk, hogy ugyan már, vigyünk magunkkal a békesség kedvéért valami igazolványt is. Ugye azért, hogy ha hegyi határőrökkel találkozunk, nem, mondta, csak ha véletlenül lefordulnánk a sziklákról, hogy azonosítani tudjanak minket. Járkálni az Alpok szikláin, nem vasárnapi korzózás, annyi szent.

Fönt a csúcson, csaknem háromezer méteres magasságban azonban minden bejön. Tuti adu ász. Lassan megértem a hegyi túra lényegét. Alattunk a völgyben pirinyó házikó, a rifuggio Corsi, aztán egy újabb szakadék, s valahol lenn, még innen is látni a jéghideg hegyi tavat, amelyben csobbanni fogunk, fogadkozunk, majd ha megérjük…

Egy egész napos hegyi túra után lassan leesik az embernek, hogy kevésbé kötekedik vele a világ, sajátosan békéssé válik minden, s képes fölzabálni mindent, amit a rifuggióban eléje rak a másik Martucci, Ester. Salicca, frico és polenta. Nincs jobb étel a világon. Ez a Martucci lány tud valamit, ezekkel a turbodízel hegyi fickókkal nincs mutyizás. Odateszi nekik, s nem tűr meg maradékot. Nincs kifogás, csak fogyasztás van – némi erőszak árán. A bor enyhén csúsztat, a pálesz lebunkóz, a kandallóban égő farönköket bámulva lassacskán összeszedi magát az ember, s mire észbe kap, csak egy kívánsága marad – elájulni rögtön, fönn az ágyában.

Fönt a priccsen, nyakig bújva a hálózsákban az utolsó gondolataim egyike, hogy ki fogja majd kikapcsolni a távolban bekapcsolva hagyott vízesést, ide hallatszik, milyen hangfalak kellenek az ilyen turistacsalogató szolgáltatáshoz, micsoda marhaság ez, jó, jó, nagyon bejön, de akkor is, energiapocsékolás az ilyesmi. Nem?

Aztán minden megnyugszik és eltűnik. A faágyak megroggyannak, belevesznek a felhőkbe, eltűnik a rifuggio is, a muflonok, a szél susogása, az eső, a vízesés, a szakadékok, a sziklák is belevesznek a semmibe, s a kaland kedvéért szirti sassá válva repülni kezdek, föl, a szédítő magasságba, föl a Madre dei Camosci felé, onnan egy merész repülési manőverrel kitérek a Jof Fuart irányába, hogy majd még egyszer lenézzek a sziklaperemre, az aprócska házikóra, le, a rifuggióra, le, a szakadék szélére….