Nem szép az igaz szó, nem igaz a szép szó – tartja a mondás. A marosvásárhelyi Cseresznyés Pált hallgatva jutottak eszembe ezek a szavak, amikor országjárásom során a Börzsöny egyik szegletében mellé telepedtem.
A szülőföld megtartó erő
„Nyárádremetén születtem, Vármező községben – kezdi történetét Pali bácsi.
Megjártam a hadak útját...
A szülőföld megtartó erő
„Nyárádremetén születtem, Vármező községben – kezdi történetét Pali bácsi. – Bár mindenki tudja, de azért mégis elmondom, hogy a világ legszebb vidéke Erdély, ennek pedig legszebb falva az én szülőfalum. Sűrű fenyves ölén bújik meg, és ha valahol, akkor ott tényleg égig érnek a fák. Az embereknek a természet nyújt megélhetést, és olyan összhang alakult ki közöttük, hogy az már csodálatos. Szinte mindenki gondtalan és boldog ott, az egykori, Hargita, Kovászna és Marosvásárhely megyék alkotta székely autonóm tartományban, a Nyárád mentén.
Fiatalabb koromban pezsgett az élet a faluban. Jöttünk-mentünk a magyarok lakta vidéken, énekeltünk, táncoltunk. Mert a népi hagyományok ápolása annak idején nem kultúrigény, divat vagy kényszer volt, hanem az élet szerves része. Talán nem is tudatosítottuk, hogy túlélésünk múlik azon, menynyire sikerül megőriznünk mindazt, amit apáink, nagyapáink testáltak ránk. Mára mindez megváltozott – a táncot, éneket intézményesítették, a fiatalokban meg másfajta igény él. A baj nem az, hogy mindenhová begyűrűzött az amerikai kultúra, hanem hogy a sajátunkat elfelejtjük, és így megássuk a sírunkat. A legérdekesebb dolog mégis az, hogy ma a kisebbségek identitásvesztését a keleti országok diktatórikus rendszereinek tulajdonítják. Hát, kérem szépen, tudatosítsuk már végre, hogy csak azt az embert lehet megtörni és megalázni, amelyik hagyja magát. Mi, magyarok, akiket, ugye, a balsors is oly régen tép, talán pontosan ennek köszönhetően vagyunk erősek, edzettek. Ha nékünk annak idején megtiltotta a hatalom, hogy terjesszük a kultúránkat, hát alapítottunk ifjúsági munkásszövetséget, vagy más, forradalmi és hangzatos nevek mögé rejtőztünk, de akkor is összejártunk, találkoztunk, biztattuk, felkaroltuk egymást. Akár a mesében: az egy szál venyigét bárki el tudja törni, de egy köteggel már a legerősebbek sem boldogulnak.
Nos, visszatérve életem történetéhez, nem is tudom, miféle késztetés munkálkodott bennem, de mindig ott kellett lennem, ahol éppen valami történt. Akaratlanul lettem zászlóhordozója, biztatója egy közösségnek, amelyhez – jegyezzük meg – nem igazán volt kegyes a sors. Vettük az akadályokat, ahogy lehetett. Huszonhárom éves voltam akkor, amikor a kormány kezdte leépíteni a vidékünket. Sorra szűntek meg a fakitermelő és erdőgazdasági üzemek, amelyek családok tucatjainak nyújtottak megélhetést; ekkor tollat ragadtam, a miniszterelnökhöz fordultam. Arra kértem, hogy mentse a menthetőt, hogy ne vehessék el a kenyeret az emberek asztaláról. Azt a választ kaptam, hogy mivel a szocialista építés számára sokkal előnyösebb a nagyüzemi, tervszerű termelés, minden kisebb üzemet be fognak zárni, gyártelepeket létesítenek. Kívánságom tehát nem teljesíthető. Egyben rendszeridegenné is váltam, mert szólni mertem a „nemzeti érdekek” ellen.
El kellett hagynom a falumat – sóhajt fel az öregúr. – Városra költöztem, ahol sofőr, majd oktató lettem. Sok száz embernek – köztük későbbi rendőröknek, apparátcsikoknak – adtam jogosítványt a kezébe, de mindig tartottam a kapcsolatot az „enyéimmel”. Soha nem lettem besúgó, sem talpnyaló, igaz, nem is kerültem magasabbra a ranglétrán soha. De nékem ez megfelelt; huszonnyolc éven keresztül űztem a szakmámat.
Alig voltam negyvennyolc éves, amikor a meghőbörödött görgényi román bányászok csákánnyal, fejszével támadtak ránk. Történt pedig mindez 1990. március 18–19-én, Marosvásárhelyen. Mi csupán azt követeltük, ami kijár nekünk, magyaroknak – anyanyelvű óvodákat, alap- és középiskolákat, a Bolyai Egyetemet. Az első sorokban voltam, hogy kifejezhessem akaratomat; azt, hogy tartozom egy nemzethez. A titkosrendőrség persze filmre vette az egészet, s így tulajdonképpen meg sem lepődtem, amikor megjelentek nálam, s közölték velem, hogy le vagyok tartóztatva.
Pokoljárásom története
Rám sütötték, hogy amiként Zrínyi, a szigeti hős, vagy Dobó István voltak a törökverők, én »oláhverő« vagyok. Tíz évet kaptam; ebből hatot letöltöttem, ami egy emberi életnek körülbelül az egytized része. Hát mit mondjak erről? Marosvásárhelyen, a »tízes szobában«, ahol az ügyemet tárgyalták, levetítették nekem a filmet, majd feltették a nagy kérdést, hogy magamra ismerek-e? Hogyne, válaszoltam, nem akarok én tagadni semmit, én csak a jogaimért verekedtem. Ezzel ki is mondtam az ítéletet magam fölött. A börtönbe kerültem; közvetlenül ezt követően nyolc hónapig sem ügyvédem nem volt, a családom pedig azt sem tudta, élek-e, vagy már halott vagyok. Tudni kell azt, hogy a romániai börtönök nem a humánusságukról híresültek el. Hetente tíz percre hagyhattam el a cellámat, hogy a pokrócomat kirázzam, és szívjak egy kis friss levegőt, csomagot pedig nem is kaphattam. Nyolc hónap elteltével egy másik börtönbe kerültem, ahol már meglátogathattak a családtagok, az ügyvédem. Ezt követően Zsilavára kerültem, ahol »köszöntő« gyanánt a börtönőrök úgy megvertek gumibottal, hogy – szégyen ide, szégyen oda – összepiszkítottam magamat. Ez volt négy és fél hónapig, majd amikor már úgy gondolták, eléggé »megpuhítottak«, viszszavittek Marosvásárhelyre. A legszigorúbb őrizet mellett, külön kocsival; úgy látszik annyira veszélyesnek látszottam, hogy nem utazhattam együtt a rabtársaimmal. Minden lépésemet, elejtett szavamat figyelték. Marosvásárhelyen a legveszélyesebb rabok közé kerültem. Volt közöttük rablógyilkos, többszörös visszaeső is. Persze, meg voltak bízva azzal, hogy öt perc nyugtot ne hagyjanak nekem, és e téren fölöttébb lelkiismeretesek is voltak. Majdnem kiverték a fél szememet; a fogaimmal már nem volt szerencsém, mind odalettek. Csípős paprika torzsát dörzsölték a szemembe, hogy másfél óra múltán tért vissza a látásom, addig pedig egyhuzamban ütöttek-vertek. Huszonnégy, a testemen kioltott cigarettacsikk nyomát őrzöm ma is.
Hogy hogy viselte mindezt a családom? Az első feleségem, aki nagyon művelt nő, pedagógus volt, harmincévesen meghalt. Orvosi műhiba okozta a halálát, a körülmények mindmáig tisztázatlanok. Aztán ismét megnősültem. A második feleségemtől nem is tudtam elbúcsúzni, mivel időközben börtönbe kerültem; ő pedig elment szép csendesen. Egy héttel a temetése után tudtam meg, hogy már nincs az élők sorában. Harmadszor is megnősültem, mert a család sokat jelent számomra. Vannak unokáim, mostohaunokáim – nagyon szeretem valamennyit. Nem is tudnám elképzelni nélkülük az életemet, a gyakran kegyetlen mindennapokat. Nagyon sok szeretet van bennem, és az életem azt bizonyítja, hogy megállom a helyem, hogy többet kibírok, mint mások. A hatvankettediket taposom immár, és nem hiszem, hogy bármivel is meg tudna még lepni az élet.
S hogy mivel telnek a napjaim? Mert sok helyre meghívnak, járom az országot, előadásokat tartok, közben pedig rendezgetem az emlékeimet. Mondta is valaki a minap, hogy ahol két ember öszszejön, ott biztosan én leszek a harmadik. A legszebb az egészben, hogy a fiatalok figyelnek a szavamra, hogy okulni akarnak a tapasztalataimból. Az egyik nyári táborban kaptam az egyiküktől egy címeres magyar zászlót, amit nagyon szép gesztusnak tartok. Vállamon hat évtized súlyával, megtört egészségemmel már nem tudom aktívan kivenni a részemet, hogy jogainkat kivívhassuk. De talán majd rólam is költ egykor valaki egy verset, olyat, amilyent Petőfi is írt az apjáról. Hogy »ki az a vén zászlótartó ottan, olyan tüzes lelkiállapotban, szemem rajta kevélyen mereng el, az én apám ez az öreg ember«. Hát ilyen zászlótartó akarok lenni én is.
Közben mindent papírra vetettem, és jó barátaimnak, Sütő Andrásnak, valamint Tófalvi Lászlónak köszönhetően meg is jelentettem. Makovecz Imre, a híres építész könyvkiadója adta ki, okulásul az utókornak, hogy bár a történelem nem mindig kegyes hozzánk, a közösség megtartó erejének köszönhetően mindig talpra tudunk állni, újra tudjuk kezdeni.”
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.