Más kísértet jár a kontinensen

Bármennyire erősödőnek látszik is a szélsőjobb Nyugat-Európában, még nincs ok Hitelert és Mussolinit kiáltani. Kissé hátborzongató azonban, hogy két EU-tagállamban, Ausztriában és Olaszországban idegengyűlölő pártok kerültek kormányra mint koalíciós partnerek; Dániában a kisebbségi kormány bevándorlásellenes párt jóindulatából kormányozhat; Svájcban és Norvégiában a szélsőjobb jól szerepelt a választásokon, és még jobban a közvélemény-kutatásokban; a bevándorlók által sűrűn lakott nagyvárosokban, mint Rotterdam vagy Antwerpen, helyi választásokat nyertek a szélsőjobb jelöltek; Hamburgban erőt demonstrált a helyi populista mozgalom. Ennek ellenére még Franciaországban sem volt reális az a veszély, hogy Le Pen vagy mozgalma hatalomra kerül. Az Economist elemzése szerint az európai választási rendszerek – bár kétségkívül teret engedtek a tiltakozó szavazóknak–, végül a középerők valamelyikének kedveznek. A francia populista 17 százalékos sikere a bevándorlásellenesség, valamint az általa közvetített jog- és rendpárti üzenetek következménye. Ezekkel az elemekkel operálva sok országban a populisták valóban elvettek szavazókat egyfelől a korábban a szocialistákra szavazó alkalmazotti rétegtől, másfelől a konzervatív tábor jobboldal ától, mégis nehéz lenne általános trendről beszélni. Nagy-Britanniában az idegenellenesség erőszakos fellángolásait nem követte megerősödő populista mozgalom, Spanyolországban vagy Görögországban szétforgácsolódott a szélsőjobb. Kelet-Európában minden országnak megvan a maga MIÉP-je, de a hatalomhoz még egyik sem került közelebb.

A nyugati populisták közös nevezője bevándorlás- és idegenellenesség. Mégis hihetetlen különbségek mutatkoznak az egyes csoportok és vezetők ideológiai alapvetései között. Mindmáig a legerősebb ilyen párt a Jörg Haider által kormányra juttatott osztrák Szabadság Párt a maga 27 százalékával. Haider megdicsérte már a náci veteránokat, viccelődött a zsidókkal, így számos más európai populista igyekszik minél távolabb tartani magát tőle. Az olasz posztfasiszta nemzeti szövetség, amely most helyet kapott Berlusconi kormányában, már leszámolt a világháborús ideológiákhoz való vonzalmával, az Északi Ligának pedig ezekhez semmi köze, a modern, általában Európán kívülről érkező bevándorlók elleni ideológiának aligha nevezhető gyűlölethalmazt hangoztatja. Ugyanígy tesz a dán Pia Kjaersgaard vagy a holland Pim Fortuyn, akik undorral fordulnak el a nácizmustól, mégis mivel főellenségeik a bevándorlók, populista-idegengyűlölő pártnak nevezhetők.

Mi hát az oka, hogy különösen Le Pen sikere után mégis úgy tűnik, jön föl az európai szélsőjobb? Philip Stephens, a Financial Times szemleírója szerint egyszerűen az, hogy a középerők nem válaszoltak megfelelően a hidegháború vége utáni kihívásokra, a bevándorlás okozta problémákra, és legutóbb a szeptember 11-ei merényletek utáni félelmekre. Emellett a szélsőjobb vezetők az európai recesszió tüneteit is kihasználják: Le Pen szavazóinak fele munkanélküli és nyugdíjas volt. Európa baloldala azonban a szovjet rendszer összeomlása után túlzottan pragmatikussá vált. Belátta, hogy az állam nem versenyezhet a piacon, és ezzel alig tudta magát megkülönböztetni a jobboldal tól. Számos európai országban bár váltja egymást a jobbközép és a balközép, gyakorlatilag nagykoalíció működik a politikai elit szintjén. Jean-Yves Camus, a szélsőjobb pártok egyik legismertebb francia kutatója példának a francia társbérletet említi, a jobboldali elnök-baloldali miniszterelnök felállást, amelyet a választók egyszerűen meguntak. Camus szerint Le Pen sikere figyelmeztető jelenség, de nem földrengés, és Európa fő politikai erőinek a szélsőjobb csoportok erősödése akár hasznára is válhat: rámutathat azokra a forró pontokra, ahol a mérsékelt erők magukra hagyták a választókat. (mh, ú, i-t)