Március nyolcadika margójára

Nemzetközi nőnap. Nem piros betűs nap a naptárban. A hölgyek megszokták, kicsit talán unják is a nőnapi köszöntőket, ha csupán az illem, a külső szabványokhoz, formákhoz való ragaszkodás diktálja gyermeknek, férjnek, hogy virággal kedveskedjen. És ilyenkor joggal gondolják a magukét, hogy:

„... bizony, édes gyermekem, közönséges hétköznapokon is jólesne, ha különösebb kérés, felszólítás nélkül elmosogatnál, felmosnád a konyhát, ha időben szólnál, hogy nem tudsz hatra, nyolcra stb. hazaérni, ha a kenyérre, tejre, vajra adott háztartási pénzből nem rágógumit vennél, ha nem kellene a lelkemet is kibeszélni, amíg megtanulod, hogy a piszkos zoknit, zsebkendőt ne a sarokba, a könyveid alatt tárold, hanem a szennyestartóban...” De hát mégis örül az ember lánya, ha legalább nőnapkor kedvesek, figyelmesek hozzá az emberek, ha akkor nem rohannak annyira, és észreveszik, figyelik, hogy örül, hogy meghatódik.

És bizony jólesne, ha a férj nem a kolléganőknek járó protokollszegfűt hozná neki is március nyolcadikán, hanem azt a virágot, amelyik a kedvence, amelyhez közös emlékek fűzik, amely felidéz valamit..., de hát hány évig emlékszik erre egy férfi? Hát ilyenekre is gondolnak március 8-án a nők, már ha kaptak legalább protokollszegfűt.

Úgy gondolom, hogy köszöntő helyett könnyed ünnepi szavakkal kellene – illenék – szólni most lányokról és asszonyokról, édesanyákról és feleségekről – a nőkről, akik a világ szebbik felét alkotják, ahogy egy régi nagy szellem mondotta volt. Hálás feladat is lenne, báj és humor keveredhetne az írásomba, játékos mozzanatok a mindennapokról. Csak hát itt vannak ezek a makacs kérdések, melyek úgyszintén a mindennapokból jönnek, mindennél erőteljesebbek, és ünnep ide, ünnep oda, betolakodnak március nyolcadika sajátos hangulatú óráiba is, azt sugalmazva, hogy tegyem félre az emelkedett lírai hangot, és ne a nőkről szóljak, hanem a nőkért, akik akarva-akaratlanul mind többet vállalnak magukra, nemcsak sikerek, örömök részesei, hanem sokszor feszült helyzetek elszenvedői is. Inkább illő munka ez most egy férfi számára, aki bizonyos tévhitekkel ellentétben, sok-sok társával egyetemben látja, mit, mennyit végez ma egy nő, különösen, ha feleség, ha édesanya, és emellett még állásban is van, amiként a legtöbben.

Nem lehet nem észrevenni a reggelenként gyermekükkel óvodába, iskolába kerékpározó vagy gyalog rohanó édesanyákat, akik délután hazafelé igyekeznek ugyanígy, az agyonemlegetett híres-hírhedett második műszakra, amelyben sok mindenre nem is jut idejük, gyakran a gyerekekre sem elegendő, s talán még kevesebb a férjre, aki természetesen mindemellett még azt is szeretné, ha mindig üde és szép volna a felesége. Nem lehet nem észrevenni a szombat-vasárnapi erkélyeket és udvarokat, melyeken a szárítókötelek többnyire ekkor telnek meg tiszta ruhákkal, ekkor tisztul meg a lakás is a női kezek nyomán. Azaz a hétvégeken sincs pihenőnap. És akkor még nem beszéltünk a munkahelyről, az ottani feladatokról, ami korántsem egy-két papír elintézéséből és kávéfőzésből áll. És mennyi feszült pillanat: hogyan maradni otthon a megint beteg gyerekkel. Nem sorolom tovább, ismerős helyzetek, gondok...

A nő már jó ideje sokkal több, mint feleség és édesanya..., aminek akár örülhetnénk is, ha nem volna annyi a negatív kísérőjelenség, amelyekről egyébiránt több szó esik a szociológusok körében.

Nem kevés, amit még tennünk kell a nőkért – a lányokért és aszszonyokért, a húgokért és nővérekért, az édesanyákért és feleségekért. Saját örömükre, és hát a miénkre is, fiakéra, férjekére, férfiakéra.