Kislánykoromban pedagógus anyám nap mint nap főtt ételt tett elém az asztalra, mikor az iskolából hazajöttünk. Ebéd után elmosogatott, majd hozzálátott a következő napi betevő elkészítéséhez. Este dolgozatokat javított, előkészületet írt. Közben mosott, vasalt, gondozta a konyhakertet.
Már egy hete csak az anyákra gondolok mindíg, meg-megállva
Kislánykoromban pedagógus anyám nap mint nap főtt ételt tett elém az asztalra, mikor az iskolából hazajöttünk. Ebéd után elmosogatott, majd hozzálátott a következő napi betevő elkészítéséhez. Este dolgozatokat javított, előkészületet írt. Közben mosott, vasalt, gondozta a konyhakertet. Olyan volt otthonunk, mint a patyolat, ugyanakkor volt ideje-ereje lelkesedni a munkájáért, tudtuk, mit mondott Imike, hogy sikerült rávennie Katikát, hogy elolvassa a Kincskereső kisködmönt, megértetnie Józsikával a halmazelméletet. Gyúrta a tésztát, sodorta a tésztát, metélte a tésztát, meg-megdögönyözött, kacagtam sikongva, volt anyám. Hittem hát, mit az iskolában tanultunk, jobb világ van, mint volt régen. Szegény József Attilának az anyukája csak vitte a sok mosott ruhát a padlásra, ráadásul a kegyelmesék mosott ruháját, meg csak teregetett, ráadásul némán, nem mesélt a kisfiának, nem dögönyözte, de még csak a padlásra sem vitte. Meg is sirattam rendesen szegény József Attilát meg az anyukáját, s esténként hálát adtam Istennek – de csak nagy-nagy titokban, senki meg ne tudja, kinek adok hálát –, hogy nem vagyok József Attila. Tartottam a két tűt a kezemben, bal mutatóujjamra szorosan rátekerve a fonal, hogy a kilátszó ujjbegy sötétlilára zsibbadt, s böködtem az egyikkel a másikat, a francba, én ezt sosem fogom tudni, s anyám türelmesen, kilencszáznyolcvannegyedszer is megmutatta, dehogynem, hisz én is megtanultam, mondta, te is fogod tudni, majd ha kitartóan csinálod. És az ezerkilencszázhatvanharmadikra sikerült, lazán vezetem a szálat, lehettem vagy másodikos, azóta tudok kötni. Mert volt anyám. Én is ilyen leszek, mint te, mondtam neki százszor, igen?, mosolygott, talán elhitte. Esténként, míg el nem aludtam, a kislámpa fényénél a csíkos dunyha alatt imádkoztam Istenhez – csak magamban szótlanul, hogy senki, de senki meg ne hallja, mert akkor elbocsátják anyukát –, azért imádkoztam, hogy el ne vegye tőlem, s ha mégis muszáj, én haljak meg előbb, ne engedje, hogy úgy járjak, mint Móricz Zsigmond szegény Árvácskája. Meghallgatott, felnőttem, hogy volt anyám.
Anyaként próbáltam beváltani akkori ígéretem, munkából megjő-vén, főtt ételt asztalra, mosogatás után készítése a másnapi betevőnek, közben mások rossz mondatainak újra meg újraírása, mert kell a pénz, a fizetés épphogy a számlákra elég, s a honoráriumból megveszem a tésztát, mert mások rossz mondatai miatt gyúrni nincs időm, sodorni meg végképp, metélni, ha volna időm sem tudnám oly vékonyra, legfeljebb, ha az ujjammal együtt. A lányom, szegény, tartja a két tűt, a francba, mondom, hát sose fogod megtanulni, pedig megtanultam még én is, csináld, s bár lassan hatodikos, kötni nem tud még mindig. S tudom, jobb világ van, mint volt régen, hálát adhatok Istennek nyílt téren, sőt hálát adnak azok, kiktől régen félni kellett, hogy meghallják. S bár véd a törvény, megszabja, mennyi időmet igényelhetik munkára munkaadóim, én vagyok a mulya, ha nem elég rá nyolc óra, örüljek, hogy meg nem büntetnek, mert kétannyi ideig koptatom munkaasztalom. S még akkor hordom haza a korrigálnivalót, mert a komputer ugyan okos, csak éppen nem magyar szakos, s a munkámért sem ő felel, olvasom hát ki tudja, hányadszor, s gyerekeim önállóságra nevelten elvonulnak csendben, jó éjszakát, anyuka, hogy észre sem veszem. S a lányom, ha olykor napvilágnál látom, csicsereg, mily jó nekünk, hogy szeret, én volnék a legjobb anyuka, s ha felnő, ilyen lesz ő is, ilyen... Egek ura! Mosolygok, talán elhiszem, mire felnő, a világ még jobb lesz, mint mi most van. Hajnalban, mikor a kislámpát eloltom, csíkos dunyhám alatt azon gondolkodom, hogy hisz én vagyok József Attila mamája maga. Megrettenek, mert a mosónők korán halnak, s aztán pirkadatig azért fohászkodom, Istenem, tarts meg nekik, bárhogy is, hisz még oly kicsik, engedd mellettük lennem, ha nyikorgó kosárral is, ha padlásra járkálva is, de legyen anyjuk. Istenem, ne engedd, hogy úgy járjanak, mint Móricz Zsigmond szegény Árvácskája. Tebenned bíztam elejitül fogva.
Május első vasárnapja magyar anyák napja, május második vasárnapja szlovák anyák napja. Kettő közt épp félúton írom szomorkás soraim, pedig vidám vagyok, hisz anyaként is köszönthetem anyámat, mert van anyám. Mióta férjhez mentem, kettő is. Nagyon jó hozzám az Isten, elejitül fogva. ĺgy hát vidám vagyok, s hálás. Mert anyának lenni, ó, Ádám, csodálatos dolog, még ha nyikorgó is, még ha padlásra is... Nem láttam anyát, kit ne szerettek volna.
Ajánlom ez írást nagy-nagy köszönettel az édesanyámnak, az anyósomnak, nagy tisztelettel a munkaadó édesanyáknak s a munkavállalóknak, enyhe vigaszul a munkanélküli anyáknak s a munka után sóvárgóknak, magyar anyáknak, szlovák anyáknak határon innen és túl, földszinten és emeleten, falun és városon, hegyek avagy völgyek között, bárhol legyenek is, ha tisztességgel tisztességre nevelik gyermekeiket. S ajánlom a lányomnak, lányainknak okulásul anyák napján, félúton.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.