Majdok, egyszerek

Lehetnék akár magyar nemes is, annyi a tartozásom. Igaz, nem anyagi, akkor könnyebb volna, nemesként elintézném egy vállrándítással, s hogy még egy kicsit enyhítsek a helyzetemen, megtisztítanám a vértől őseim kardját, ragyogjanak csinosan. Lelkem rozsdafoltjaival képtelen vagyok megküzdeni. Ott éktelenkednek a majdok, most nemek, talánok, egyszerek, legközelebbek, nyáron az ősszelek, télen a tavasszalok, aztán sorban a következő hétvégek. ĺgy maradnak el baráti találkozók, egy kis terefere forró tea vagy habos bécsi kávé mellett, rokoni látogatások, itt és most, száz kilométeren belül, így hevernek elküldetlen, tolódnak odébb napról napra megíratlan levelek.

Halogatásaim évek óta rakódnak egymásra. Egy-két nap, meggyógyulok, meglátogatom apámat, nyugtattam magam, igaz, sokkal több, mint harminchat fokos lázban égve. De soha többé nem láthattam. A következő hétvége az enyém, és már nem mehettem nagynénémhez sem, pedig de sokszor volt anyánk helyett anyánk. Azóta is, ha régi, hófehér falú, nádtetős házat látok, mintha honvágy gyötörne.

A Für Elise meg Az ajtó. Ha annyit írok: megrázó, lapos voltam, suta. Ha tudná Szabó Magda, mit tett velem! Behúzott nyakkal, lehajtott fővel jártam-keltem, kínlódtam hetekig. Ilyen mélységekben vájkálni saját lelkünkben, meggyónnivaló múltunkban, föltépni a sebeket, újra meg újra, odaállni a tükör elé, mezítelenül, kémlelni a szemünket, mi rejlik még mögötte, mit lehet még előkaparni az elmúlt, a helyrehozhatatlan évekből, mivel kínozhatjuk magunkat egyre tovább, hogy végre kiszakadjon belőlünk a fájdalom, és tovább léphessünk, legalább néha, magányos óráinkban arra gondolva. Talán megtisztultunk. De ez a levél sem ment el. Vártam a találkozást, ám az a sors kegyetlensége folytán elmaradt, s úgy érzem, most már hiába is halogatom, amit akkor elmulasztottam, újabb rozsdafolt, bár egyelőre halványan éktelenkedik, s talán holnap, ha valamiből kevesebb lesz, mégis megírom azt a suta levélfélét.

És mennek el mellőlem sorjában, a koporsók lassan összeérnek, talán még reménykedhetem, hogy keresztanyám is megbocsát. Azt hittem, aki majd’ kilencvenévesen fára mászik, biciklivel jár bevásárolni, megbeszéli barátnőivel az élet dolgait, ügyködik családja körül, csak kivárja, míg elérek hozzá. Nem várta, megkereste a régi jó barátokat, s onnan föntről vigyázzák, hogy elviselhető új évünk legyen.