Madagaszkáron államalapítóként tisztelik

Ľubomír Bosák: „Benyovszky marketingfogásnak szánta a beszámolóit”Somogyi Tibor felvételeRövid, de eseménydús életének talán nem is volt olyan mozzanata, amelyről ma ismerhetnénk az egyetlen és kizárólagos valóságot. Az ellentmondásosságukban is nagy személyiségek varázsa éppen abban rejlik, hogy évszázadok múltán is maradnak titkaik.

Hamisított keresztlevél

A nagy utazó és gyarmatosító életének egyik legavatottabb szlovákiai ismerője még csak nem is történész. Ľubomír Bosák Benyovszky szülővárosában a helyi magisztrátus kulturális osztályának a vezetője, így már csak hivatalból is foglalkoznia kellett a neves férfiú életrajzával. Ahogy elmélyedt az önéletírások, a naplók, a jegyzőkönyvek és a történészi értekezések tanulmányozásában, egyre inkább magával ragadta a téma, hiszen a különböző tények és adatok összehasonlítása nem egyszer izgalmas felfedezésekhez vezetett. Máig nagy lelkesedéssel végzi ezt a nyomozással felérő kutatói munkát, de mint mondja, mostanra rájött, hogy a titok megfejtéséhez nem kerülhet közelebb, mert minél többet tud meg Benyovszkyról, annál kevésbé merészeli a vele kapcsolatos ismereteket kész tényként leszögezni.

„Hogyan is lehetne bármit biztosan állítani olyan emberről, aki már a születésekor négy nevet kapott, de még ezekkel sem érte be, mert további négyet vagy még többet talált ki magának, és később a születési dátumát is meghamisította – mondja nevetve Ľubomír Bosák. – A mi Móricunk ugyanis bizonyíthatóan 1746. szeptember 20-án látta meg a napvilágot; a verbói (Vrbové) katolikus plébánia anyakönyvébe is ezt a dátumot jegyezték be. Csak később kezdett mindenhová 1741-et írni, mert így akarta alátámasztani a katonai karrierjét. Még a keresztlevelét is meghamisította, rajta Pavol Macunda verbói plébános aláírásával, és a 19. századi történészek ezt bizonyítékként fogadták el, ezért először a szülőházon elhelyezett emléktáblán is ez a dátum szerepelt. Csak Jókai Mór kutatásainak köszönhetően derült fény a csalásra, mert ő kikérte Verbóról az eredeti anyakönyvet, és azóta már 1741 szerepel az életrajtokban és a lexikonokban. Nemrég derült ki az is, hogy 1759-ben Benyovszky Móric a Pozsony melletti Svätý Jur piarista gimnáziumának diákja volt. Az itteni nyilvántartásban először magyar nemesként jegyezték be, de a következő évben a nemzetiség rovatba már szlovákot írtak a neve mellé. Jómagam hiábavalónak tartom a nemzetiségéről folytatott vitákat, mert annak idején ennek egyáltalán nem volt jelentősége.”

A verbói testvérháborúk

Az újszülött Benyovszky vezetékneve mellé az anyakönyvbe négy keresztnevet jegyeztek be: Mathias, Maurícius, Michael, Franciscus-Serafínus. Édesanyja Révay Anna Rozália bárónő volt, édesapja Benyovszky Sámuel százados, földbirtokos. Mindkettejüknek ez volt a második házassága; Révay bárónőt tizenhat éves korában egy nála negyvenhét évvel idősebb ezredeshez adták férjhez. A hatalmas korkülönbség ellenére ebből a frigyből még az ezredes életében öt gyermek született, a hatodik már a halála után jött világra. A korabeli levelekből és dokumentumokból arra lehet következtetni, hogy Benyovszky százados gyakori vendég volt a verbói kúrián az ezredesnél, és már életében is gyengéd szálak fűzték az ifjú feleséghez. Az ezredes 1743-ban bekövetkezett halála után azonnal feleségül vette az özvegyet, aki a hat gyermek közül életben maradt három lányt hozta a házasságba, és neki további tíz gyermeket szült. Közülük a felnőtt kort Móricon kívül szintén csak hárman élték meg: Ferenc, Emánuel és Márta. Révay bárónő rövid élete során – még a negyvenet sem töltötte be – tizenhétszer szült, egyszer ikreket, vagyis összesen tizennyolc gyermeknek adott életet, amivel még Mária Terézián is túltett. Halála után a testvérek és féltestvérek között ádáz örökösödési vita kezdődött, mert végrendeletében kitagadta az első házasságából származó lányokat, és azok ebbe nem nyugodtak bele. Móric még a sógorai szarvasmarháit is elhajtotta, amiért bíróság elé akarták állítani. Akkor már több is volt a rovásán – a több rendbeli rablás mellett pl. istentagadás –, ezért a felelősségre vonás elől 1767-ben a Lengyelországnak elzálogosított Szepesváraljára menekült.

„Itt ismerkedett meg Hönsch Zsuzsannával, a helyi mészáros lányával, akit 1768. április 20-án vett feleségül a Krakkó melletti Wielkanoc község templomában – folytatja az élettörténetet Ľubomír Bosák. – Az ifjú házasok nem töltöttek sok időt együtt, mert Benyovszky 1769-ben az orosz uralom ellen harcoló lengyel felkelőkhöz, a bari köztársaság hadseregéhez csatlakozott. Mesemondói vénája már ekkor megmutatkozott, mert a feljegyzéseiben hatalmas hőstetteket tulajdonított magának, de lengyel történészek ezeknek semmi nyomát nem találták. Miután megsebesült, a kozákok foglyul ejtették, és Kazanyba internálták, de egy svéd fogolytársával sikerült innen megszöknie. Szentpétervárban egy holland hajóra akartak felszállni, a kapitány azonban elárulta őket a cári rendőrségnek, és a két szökevényt kamcsatkai száműzetésre ítélték. Ez idő tájt született meg Benyovszky első fia, Sámuel, apja azonban soha nem láthatta őt, mert négyéves korában meghalt. Egy évig tartott az út Szibérián át Kamcsatkára, és közben sok minden történt, ami megmozdította Benyovszky fantáziáját. A tobolszki kormányzó engedélyével papírt, tintát kapott, és a pihenők során elkezdte írni útinaplóját, amelyben egymást váltották a hihetetlennél hihetetlenebb események és kalandok.”

Kalandok Macaóban

A foglyokat 1770 májusában a Szent Péter és Pál nevű hajóval szállították az ochotszki kikötőből Kamcsatkára, és Benyovszky néhány társával már akkor megkísérelte átvenni a kormányt, de ez a lázadás kudarcba fulladt. Az összeesküvők nem adták fel, és végül 1771-ben Bolsereckből sikerült megszökniük egy rakomány zsákmányolt szőrmével. A Benyovszky-féle verzió szerint magukkal vitték Afanáziát, a bolserecki kormányzó szerelmes leányát is, de a történészek később bebizonyították, hogy a lány abban az időben nem is tartózkodott a városban. Benyovszky szerint a mintegy százfős csapat először a Bering-szoros felé vette az irányt, majd Aljaska partjainál a Kodiak és az Aleuta szigetcsoport felé hajóztak. Bizonyítékul részletesen leírta, sőt le is rajzolta az útközben tett felfedezéseit, de ezeket sokak szerint maga is egy, a bolserecki levéltárban talált könyvből olvasta ki. A japán szigetvilágban megélt kalandjaiért ugyancsak hálásak lehettek a róla szóló filmek forgatókönyvírói – itt akarták például feleségül adni hozzá az egyik törzsfőnök lányát, ám ő a házassági esküjére emlékezve visszautasította az ajánlatot. Akárhogy is, a szökevények 1771 szeptemberében Japán és Formosa (a mai Tajvan) érintésével a dél-kínai Macao szigetén kötöttek ki, ami mindenképpen érdemleges cselekedet, hiszen őket megelőzően ez európai embernek még soha nem sikerült.

„Benyovszky emlékiratai szerint Macao szigetén halt meg Afanázia is, de az ott élő misszionáriusok jegyzeteiben az olvasható, hogy amikor felfedték a koporsót, egy férfi holttestét látták ott – kuncog az újabb lódításon Bosák úr. – Macaóról 1772-ben Franciaországba hajózott az erősen megtizedelt társaság, és ott Benyovszky a király szolgálatába ajánlotta magát. Az volt az álma, hogy elküldik Formosa szigetére gyarmatosítónak, de a franciákat jobban érdekelte Madagaszkár. ĺgy került 1774 februárjában kétszáz önkéntessel a szigetre, ahol máig utcák őrzik a nevét, a történelemkönyvek pedig államteremtőként emlegetik.”

A malgasok királya

Való igaz, Benyovszky nem sajnálta a franciák pénzét – utakat és kikötőt épített, várost alapított, amelyet XV. Lajos királyról Louisburgnak nevezett el, megkezdte a mocsarak lecsapolását. Ő készíttette el Madagaszkár első térképét, geográfiai kutatásokat végeztetett, helyesírási szabályokat vezetett be, és betiltotta az olyan kegyetlen ősi szokásokat, mint az újszülött kislányok vízbe fullasztása. A bennszülött törzsek nagy részénél komoly tekintélyt vívott ki magának, az viszont már sosem fog kiderülni, hogy 1776 októberében valóban megválasztották királyuknak és legfőbb parancsnokuknak, vagy ezt is csak ő találta ki.

„Amennyire kedvelték a bennszülöttek, annyira rossz szemmel nézték a sikereit és a népszerűségét a szomszédos szigetek, Isle de Bourbon és Isle de France (a mai Mauritius) kormányzói – szövi tovább a szálat Bosák úr. – A francia udvarnak küldött jelentéseikben részletesen leírták, hogyan költekezik, ezért a tengerészetért és gyarmatokért felelős minisztérium 1776 szeptemberében ellenőröket küldött Madagaszkárra. Azok megállapították, hogy a szigeten látható beruházások nem állnak egyenes arányban a tetemes mennyiségű elköltött pénzzel. Benyovszky érezte a veszélyt, és mivel ügyes taktikus volt, még mielőtt kirúgták volna, egészségügyi okokból kérte a szabadságoltatását. Párizsban aztán megint olyan ügyesen forgolódott a hivatalokban és a szalonokban, hogy nemcsak magas királyi kitüntetést eszközölt ki magának, hanem jelentős életjáradékot is. 1777 végén tért vissza a monarchia területére, de nem Verbóra, hanem Beckóba, ahol megvette a Pongrácz grófok kastélyát. A helybeliek nagy ámulatára hat fekete bőrű lányt is magával hozott, akiket 1779 januárjában kereszteltetett meg a helyi plébánián. Bár Mária Terézia megbocsátotta neki, hogy idegen hatalom szolgálatába állt, sőt grófi címmel is megajándékozta, Benyovszky mégsem érte be ennyivel; továbbra is azon ügyködött, hogy visszamehessen Madagaszkárra. Gyarmatosítói tapasztalataira azonban sem a francia, sem az osztrák, sem a brit udvar nem tartott igényt, ezért felkínálkozott George Washingtonnak, hogy az oldalán részt vesz az amerikai polgárháborúban. El is utazott az Egyesült Államokba, de Washington elutasította őt, ezért újra a franciákat próbálta meggyőzni. Ezúttal sem járt sikerrel, így nem maradt más hátra, minthogy egyedül próbál meg visszajutni álmai szigetére. Kis híján Giacomo Casanova, a kor híres szoknyavadásza is útitársául szegődött, de végül egy rabszolgákkal kereskedő amerikai társasággal szerződött, és velük indult útnak. Magával vitte a feleségét, Zsuzsannát is, aki a hajón szülte meg ötödik gyermeküket – a csecsemő később meghalt. Több mint egy évig tartó viszontagságos hajózás után 1785 júliusában kötöttek ki Madagaszkáron, de a francia hivatalok által lefizetett hajóskapitány otthagyta őket, és titokban elhajózott a rakománnyal.”

Önéletírása csak marketingfogás

Benyovszky ennek ellenére belefogott nagyszabású tervei megvalósításába. Mauretánia néven új fővárost kezdett építeni, és azt tervezte, hogy kereskedni kezd Franciaországgal – az ottani hatóságok szemében viszont már kegyvesztettnek számított. Isle de France kormányzója fegyveres csapatot küldött ellene Madagaszkárra, és az összecsapásoknak 1786 májusában az alig negyvenöt éves Benyovszky is áldozatául esett.

Holttestét a francia csapatnak erősítést hozó de la Salle kapitány találta meg, aki a Mauretánia melletti erdőben temettette el, és a sírjára két kókuszpálmát ültetett. Benyovszky özvegye visszatért a beckói birtokra, ahol mindkét lányát férjhez adta. Rozália huszonhét, Zsófia harmincnyolc évesen hunyt el – az anyjuk mindkettejüket túlélte.

Fiú utód nem maradt Benyovszky Móric után, bár a verbói városi hivatalban rendszeresen jelentkeznek önjelölt örökösök. Az egyetlen, ma is élő vér szerinti leszármazott Zsófia ükunokája, Ambrózyné Szűcs Erzsébet, ő azonban kerüli a nyilvánosságot, és a verbói Benyovszky-kúriára sem tart igényt. A felújított épületben ma emlékszoba működik, amelyet évente több száz hazai és külföldi látogató keres fel.

„A Magyar Madagaszkári Baráti Társaságnak (MMBT) 1995-ben sikerült emléktáblát elhelyeznie azon a helyen, ahol örök álmát alussza a nyughatatlan kalandor. František Kele, az ismert szlovákiai utazó szintén szeretett volna emléktáblát elhelyezni a sírnál, de amikor megtudta milyen feltételekhez kötik a madagaszkári hivatalok, feladta tervét. Oda még nem jutott el a civilizált világ bürokráciája, de például két ökröt kellett volna áldoznia. Szerintem jól tette, hogy nem költött erre, mert még kiderülhet, hogy nem is oda temették – véli Ľubomír Bosák. – Sok, Benyovszky életművével foglalkozó konferencián részt vettem, és a komoly történészek véleménye megegyezik abban, hogy az erős túlzásokat, sőt kitalált történeteket is tartalmazó beszámolóit nem azért írta, mert született hazudozó volt, hanem marketingfogásnak szánta; így próbálta meggyőzni a hivatalokat, és próbált mecénásokat szerezni, hogy visszamehessen Madagaszkárra. Realitásérzékét egy pillanatig sem veszítette el – erről tanúskodik az 1772 és 1776 között vezetett madagaszkári jegyzőkönyve, amelyet a Brit Könyvtárban őriznek, és 2004-ben az MMBT is kiadatta. Én abban is látok ellentmondást, hogy miközben nagy előszeretettel írt a nők körében aratott sikereiről, a feleségéhez mindvégig ragaszkodott; állandóan leveleztek, amikor az első madagaszkári tartózkodása után Párizsba érkezett, lovas kocsit küldött érte Szepesváraljára, a második útjára pedig már magával is vitte. A titok nyitja talán az, hogy ő egyszerre volt hű katona és összeesküvő, politikus és kalandor, csapongó szoknyapecér és hűséges férj, tehetséges szervező és hencegő szélhámos, pazarló nagyúr és nélkülöző koldus. Mindenekfelett azonban nagy formátumú és akaratú ember, akit a teremtő nemcsak fantáziával, hanem bátorsággal is megáldott, és azt rótta ki neki osztályrészül, hogy ugyanolyan gyűlöletet váltson ki a környezetéből, mint amilyen rajongást.”