ĺZLIK – NEM ĺZLIK

Vannak emlékezetes evészetek, ételek. Nagyon-nagyon jók, és borzalmasan rosszak. Rovatunkban ismert személyiségeket kérdezünk arról, mely ízekre emlékeznek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan elfelejtenének..., ha tudnák.

Miklós László környezetvédelmi miniszter:

Emlékezetem legfinomabb étele – minden hosszasabb kutatás nélkül – az édesanyám gömöri szülőfalujának búcsúján tálalt csigaleves. Ez klasszikus tyúkhúsleves csigatésztával, mely helyi specialitás. Azelőtt minden házban volt szövőszék és kemény nádból hasított borda, ez volt az asztal, és orsó segítségével megtekerték rajta a kisodort tésztát. Én is tudom csinálni, hisz gyermekkoromban egyetlen lakodalom, búcsú sem lehetett meg e nélkül. Gömörben két igazi ünnepi jele van a nagy eseménynek: a csigaleves és a töltött káposzta.

Egy étterembeli romlott steakre emlékszem, amit nem tudtam elfogyasztani. Viszont, amit mégis majdnem meg kellett ennem, az még az elején történt, amikor még csak néhány hónapja voltam a nagypolitikában. Egy hónapig miniszterhelyettesként Nairobiban jártam. Rettenetes sok fogadás volt, majdnem mindenhol ugyanaz a menü (a legtöbb helyen rántott kenyai kismadarak), mert a nagykövetségek általában a Hiltonból rendelték a kosztot. Amikor a japánoknál volt a fogadás, látom, hogy itt viszont különlegességek vannak az asztalon, pici rizstornyocskák, kupacok, háromszögek különféle színekben. Megörültem, kinéztem egy rózsaszínű falatot, betettem a számba, s valami olyan konzisztenciát éreztem, amit képtelen lettem volna lenyelni. A diplomaták közt köpni nem lehetett, meg különben is a fogaim közé tapadt, mint a ragacs. A japánok rettentő udvariasak, ezért amerre csak mentem, hajlongtak: „Excellency, excellency”, én pedig megszólalni sem tudtam. Csak járkáltam, míg megtaláltam a csillogó-villogó csodatoalettet, óriási tükörrel a kagyló mögötti falon. Bementem, kiköptem, hátradőltem az ajtónak, és felnéztem. Megláttam magamat a tükörben, rettenetesen szenvedtem, s mondom a képmásomnak: „Na, excellency, kellett ez neked?” Kimenve hamar kerestem valami hazaibb ízt. Az olaszoknál apró, pirosra sült húsos szalonnácskákra akadtam rá, a közepükben valami pirossal. Na, mondom, végre, valami, amivel helyre hozhatom az ízérzékelőimet. Bekaptam, hát megint egy meglepetés: a szalonna közepén lekvár volt! (malév)