Libamáj vagy műkalács

Évekkel ezelőtt történt, ha jól emlékszem, március vége felé járt az idő, de az is lehet, hogy már a szeszélyes április pergette bolondosan a naptár lapjait. Igaz, hogy ilyentájt még nincs ereje a napnak, egy pár órára mégis felpezsdíti az egész falu életét. Udvar, kiskert tele lesz élettel. Tavaszi lemosó permetezés, meg lehet javítani a fóliasátor keretét, a szőlőt is lassan nyesni kell, nehogy később megsirassa a gazdát. Előkerül a gereblye, lapát, seprő, és máris rendezett a porta.

Nekem is valami dolgom akadt a falu másik végén, s azzal végezve éppen hazafelé igyekeztem. Jó falusi szokás, hogy az ember ráköszön a másikra még ha nem is szemtől szembe találkozik vele.

– Adjon Isten, Jóska bácsi! – köszöntem be a szomszéd udvarba.

– Neked is, fiam! – jött a válasz, és már indult is elém, ki a kapu felé

Láttam rajta, hogy mondani akar még valamit, ezért odamentem, és mindketten leültünk a lugas alá a kispadra. Kezet adott, majd ujjait tördelve elkezdte mondókáját:

– Kukoricát morzsolnék, de a görcs annyira húzza az ujjaimat, hogy nem tudok fogni. Két-három cső, aztán abba kell hagyni, mert egyszerűen kiesik a kezemből. A múltkor még egy zsákkal meg se kottyant, most meg, nézd csak, ide – és mutatta remegő kezét. – Pedig még egy szakajtónyit jó volna lemorzsolni. Kell az apróléknak, meg majd őszre a libáknak. Tudod, a mája végett. Mást már úgyse nagyon tudok csinálni így közel a kilencvenhez.

– Nem baj, Jóska bácsi – mondtam –, majdcsak kiáll az a görcs a kezéből, aztán megint megy minden úgy, mint azelőtt.

Azóta sok tavasz múlt el, Jóska bácsi sem morzsol már több kukoricát. És a Jóska bácsikkal együtt lassan kihal a munka becsülete is az emberekből.

Add, Uram, de máris! Szinte hallom az újkori fohászt. Kereskedők, bankárok, biztosítók, csibészek egész hada naponta lopja ki az emberek zsebéből a filléreket. A becsületes munka valahol az emberi értékrend legalsó polcán, leárazva várja, hogy valaki betegye a kosarába. A plázák, hipermarketek és a többi kimondhatatlan nevű bevásárlóközpont úgy bújik ki pillanatok alatt a földből, mint eső után a giliszta. Én meg arra gondolok, miközben az ott vásárolt lekváros kalácsban keresem a lekvárt (ami a gyümölccsel igencsak távoli rokonságban áll), hogy mit fognak ezek árulni a műkalácson kívül, ha kihal az utolsó Jóska bácsi is.

Hát, hogy hizlalt libamájat nem, az biztos.