Lépésváltás érdes kedéllyel

Kedves László, a megütközés indulatain nyilván már túljutott. Így hát higgadtan nézve a valóságot, ön mit gyanít: az akkor még csak pár órája hivatalban lévő kabinetnek miért volt annyira sürgős ön és Ján Hero romaügyi kormánybiztos villámgyors kipenderítése?

Talán meglepő, de két hét távlatából sem tudom a döntés valós okát. Ha a dolog politikai oldalát nézem, akkor azért nem áll össze a kép, mert a hasonlóképpen még az előző kormány által kinevezett és a civil társadalomért felelős kormánybiztos kollégámat, Filip Vagačot meghagyták a pozíciójában. Szerintem az a legvalószínűbb, hogy az én leváltásommal akarták, úgymond, döntetlenre kihozni Ján Hero eltávolítását a posztjáról. Bár a gyors döntés mögött akár az is állhat, hogy az új kabinet már nem számol a kisebbségi kormánybiztos pozíciójával…

A most új összetételű parlamentben csak két-három magyar vagy magyar kötődésű képviselő ül. Ez a soha nem volt mélypontot jelenti, ön pedig a kapásból kivágott állami tisztviselők listájára került. A kisebbségek eddig sem elnagyolt érdekérvényesítési esélyei így még jobban féken tartják?

Minden jel erre utal. Pár hét múlva okosabbak leszünk. Egyvalami azonban biztos: a szlovákiai magyar kisebbség parlamentárisan és kormányzati szinten még soha ilyen mély gödörbe nem süllyedt, mint most. Úgy gondolom, ennél lejjebb már nincs, és bizony ez a helyzet a mai politikai súlyunk valós képe.

Ami viszont szemet szúrt, hogy az egész hazai magyarságot reprezentálni kívánó párt, a Szövetség még máig sem tiltakozott hivatalos nyilatkozatban az ön hirtelen menesztése ellen. Hogyan vélekedik erről? Nemcsak Robert Fico, de a párt sem kedvelte Bukovszky Lászlót?

Nyilván tényleg így van. A Szövetség egyik elődpártja, az egykori MKP – már csak a saját méltányosságát is féltve – sohasem ismerte el úgy igazán a kormánybiztos posztját, ahogy 2016-tól a személyemet sem. A párton belül ugyan mindig voltak néhányan, akik elfogadták a szakpolitikai eredményeimet, noha ez kifelé, a nyilvános kommunikációban nem jelent meg. A megbélyegzettségem „oka” általában az volt, hogy az „áruló Híd” jelöltje vagyok. Az pedig, hogy ebben a mai konkrét helyzetben a Szövetség hallgat – ahogyan a Híd 2023 és a Magyar Fórum is –, az pártjaink belső viszonyait is tükrözi. Viszont ez nem jó jel a közösségünk felé sem, mert ha a párt az ilyen fontos témában sem ad életjelt magáról, az különböző találgatásokra ad okot.

Konkrétan Szlovákiában miért baj, ha sem parlamenti képviselőként vagy miniszterként, sem magas rangú állami tisztviselőként nincs olyan ember, aki a politikai döntés közelében tud mozogni?

A válasz nagyon is egyszerű: mert ha, akkor kizárólag így lehet a politikai folyamatokra hatást gyakorolni a kormány és a parlament irányában. Őszintén szólva, nekem már sokszor úgy tűnik, az, hogy távol kerültünk az országos politika színterétől, az a hazai magyar politika egyes képviselőinek talán inkább megfelel, mint hogy bántó lenne. Hiszen a mostoha szlovák államra való mutogatás csak segíti a sérelmi politizálásra épített jövőképet. Persze, ez azért nem jó így, mert ha egy közösségnek nincs életrevaló víziója, és hagyják széthullani, akkor eközben az országos politizálás pereméről is teljesen kiszorulunk.

Eleve az mennyiben nehezítette a munkáját, hogy – a 2016-ban kezdődött kormányzati ciklushoz képest – már 2020-tól sem volt magyar párt a parlamentben?

2020 tavaszán legalább még olyan kormány alakult, amely merész kisebbségi programmal rukkolt elő: egy átfogó kisebbségi törvény elfogadásának, a kisebbségi hivatal létrehozásának és a nyelvhasználati jogok bővítésének tervével. Még a saját sorainkban is akkoriban sokakban fölvetődött, hogy magyar parlamenti képviselet nélkül ezek a célok és elképzelések megvalósíthatók- e. Viszont a Matovič-, majd a Heger-kormány idején, 2021 őszéig, viszonylag rendben ment minden. De akkor egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az SaS előbb-utóbb távozik a kormányból, és én is egyre több akadályba ütköztem. Mivel a kormánykoalícióban a kisebbségi jogokat érintő feladatok teljesítését az SaS szavatolta, Richard Sulík szavaiból sejthető volt, hogy csak a nagy tervek torzóit lehet elérni. Tulajdonképpen ez juttatta zsákutcába a kisebbségi törvényt. Amikorra a törvényjavaslat elkészült, már sem az OľaNO, sem a Sme rodina nem tudta, vagy nem is volt hajlandó támogatni. Pedig pusztán annyi kellett volna, hogy a kormányban megtaláltassék az a személy, aki a kabinetben jóváhagyásra benyújtja a kész törvényjavaslatot, majd a parlamentben annak megvédését is vállalja. Máig úgy látom, hogy akik a kormányzat szintjén ezt megtehették volna, azok nem érezték át a téma fontosságát és a nemzeti kisebbségek jogi helyzetét javító súlyát.

Egy nagyszámú – így az itteni magyar – nemzeti kisebbség kislelkűségét nyilván gyarapítja, ha nincs parlamenti képviselete.

Az, hogy az itteni magyar közösségnek most már egy újabb parlamenti választást követő időszakban sincs parlamenti képviselete, az saját sorainkban immár „csak” végkifejlete az elmúlt évek áskálódásának és a politikai kiszorítósdinak. A kisebbségi létben, szerintem, ez eleve rontja az önbecsülésünket. Ráadásul a folyamatok negatív hozadéka, hogy már-már megszűntünk egymás értékeit, egymás eredményeit megbecsülni és tisztelni.

Napjainkban milyen társadalmi- közéleti kapaszkodóink maradtak?

Hála az égnek, azok azért még maradtak. Amelyeket nem paralizált a közösségünkön belül zajló politikai bozótharc és az utóbbi években megjelent ideológiai szembefordulás. Gondolok itt főként a jól működő egyetemi műhelyeinkre, a kulturális és társadalmi intézményeinkre, a színházainkra. Rendre nívós szakmai munkát végeznek, és közben sikerült megőrizniük a függetlenségüket és józanságukat. És persze, itt van a hazai magyar civil szféra! Igaz, hogy az elmúlt két évtizedben kissé megfáradt, viszont ahol él és működik, arra lehet és kell is építeni.

Mennyire tevőleges a nemzeti tudatunkat őrző hálózati társadalmi struktúránk, ami a kisebbségi létben is a megmaradásunkat hivatott segíteni?

Ne feledjük, hogy ennek a struktúrának az alapozói, alakítói és megszemélyesítői mi, szlovákiai magyarok vagyunk. Tehát az, hogy a meglévő intézményes és társadalmi keret mennyire hasznos, az főként tőlünk függ. Attól, hogy képesek vagyunk-e öntudattal, tartalommal, jelentőséggel megtölteni. Számottevő kérdés, hogy a világ mai globális kihívásai mellett az itteni magyarság őszinte szívből érzi-e fontosnak nemzeti identitásunk megőrzését. Mert úgy tűnik, hogy az elmúlt esztendők néhány társadalmi pozitívuma dacára bizony gyöngülni látszik a közösségben való gondolkodás igénye. Például a több mint tíz éve nagy reményeket keltő Szlovákiai Magyarok Kerekasztala már jó pár éve érdemben a hangját sem hallatja; a kulturális rendezvényeit nézve valóban aktív Csemadokban viszont a szélesebb körű érdekérvényesítő és a szerteágazóbb szakmai háttérmunkát hiányolom.

Milyen – volt – a kormánybiztos hatásköre? „Csak” a kisebbségi lét jogi kereteire koncentrál(hat), vagy például a foglalkoztatottság, a közlekedési infrastruktúra és más egyéb „nemzetiségi” hiányosságra is figyelmeztethet?

A mozgáskörét az általánosan megszövegezett statútum szabályozza. Annak gyakorlati alkalmazása pedig mindig az erre a posztra kinevezett személy ambíciójától, illetve a mindenkori kormány kisebbségpolitikai szándékaitól függ. Elsődleges feladata, hogy a kisebbségek alkotmányos jogainak és az ország nemzetközi kisebbségjogi vállalásainak betartását felügyelje. Az illetékességét azonban nagyban befolyásolja, hogy nem tagja a kormánynak, hanem csak tanácsadó szerve.

A hivatalában töltött évek alatt miképpen tapasztalta: mit gondol a szlovák politika a kisebbségi és mássági jogokról?

Nem szeretnék általánosítani. Ezért hát tisztelet a kivételnek, de a szlovák politika számára a kisebbségi jogok kérdésköre sohasem volt igazán téma, és a nemzeti kisebbségek valós problémáiról is nagyon keveset tud. Amiben az évek során pozitív elmozdulást tapasztaltam, hogy az államigazgatás keretében jól érzékelhetően háttérbe szorult a múlt század kilencvenes éveinek szlovák nacionalista retorikája. És ha mutatóban is, de a szlovák pártok választási programjában meg-megjelentek a kisebbségi témák.

Miért hiányoznak itt az őszintébb partneri kapcsolatok a szlovák és a hazai magyar politikai képviselet között?

Ennek elégtelenségét nálunk az elmúlt három évtized szánalomra méltó politikai kultúrája hozta, bár megvannak a mélyebb társadalmi és történelmi gyökerei is. Persze, voltak és vannak azért pozitív fordulatok is. Így 1989–1990-ben, a rendszerváltoztatás időszakában, vagy például a korábbi MKP nyolcéves kormányzati idején. De most, hogy a kisebbségi politizálás gyakorlati esélye a minimumra zsugorodott, úgy látom, jelenleg inkább a demokratikus szlovák pártok fognak kapcsolatokat keresni a hazai magyar „térfélen”. Akár a magyar politikai képviselethez is. Vagy ez éppen fordítva lesz? Előbb-utóbb ez is kiderül.

Kormánybiztosi munkáját olykor megnehezítette, hogy a Szövetség gyakorta az Orbán-kormány dél-szlovákiai hangjaként működik?

Túlzás lenne egyértelműen azt állítanom, hogy igen. Inkább úgy mondom, hogy megbízatásom évei alatt a Szövetség és annak elődpártja, az „új” MKP engem többnyire ignorált. Nem hiszem, hogy ez az Orbán-kormány sugallatára történt. Inkább talán ők akartak ezzel is pragmatikusan megfelelni Budapestnek. De igaztalan volnék, ha elhallgatom, hogy a párt idősebb és régebbi vezető politikusai közül többen megbecsüléssel beszéltek a munkámról, és ővelük így megvolt a korrekt szakmai kapcsolatom is.

Apropó! Azt utólag hogyan látja: az itteni magyarságra nézve milyen jelentősége volt annak, hogy az idén május derekától október 25-éig a hivatalnokkormány élén magyar nemzetiségű személy volt Szlovákia miniszterelnöke!

Az, hogy Ódor Lajos az ország első magyar nemzetiségű miniszterelnöke volt, annak csak egy üzenete van és lehet: megbecsült és elismert szakemberként élj bárhol a világon, szinte minden ajtó megnyílhat előtted. És az, hogy ezt egy komáromi magyar gimnáziumi érettségivel jeleskedő személy érte el, ettől Andruskó Imre igazgató úrnak sem kell nagyobb reklám az iskolája számára. És hogy vannak köreinkben olyanok, akik nem képesek ezt a sikert elfogadni és akár büszkének is lenni rá, az már legyen az ő szegénységi bizonyítványuk. És hát számonkérni rajta, hogy öt hónap alatt nem oldotta meg az ország mindazon problémáit, melyeket a hazai politikum három évtized alatt nem volt képes megoldani, több mint komolytalanság.