Munkából indultam hazafelé. A pozsonyi főpályaudvar a nyárelőn megszokott képet mutatta: a diákok még, a turisták már utaztak, s emiatt majd’ mindegyik peronon a szokottnál is hatalmasabb tömeg várta a vonatot.
Legális előítélet
Én nem szeretem a roma kifejezést, mesterkéltnek érzem. Évekig patronáló szülője voltam két gyermekotthonbeli szlovák ajkú cigány kisgyereknek. Jana és Lacko rendszeresen nálunk töltötték a szabad hétvégéket, az ünnepeket. Janka a leányommal együtt végezte el a tánciskolát is. És holtomig büszke leszek rá, hogy a második órán, amikor az egyik gyerek cigány mivolta miatt nem akart Janával párban táncolni, az akkor tizenkét éves Blanka teli torokból utasította rendre, majd körkérdést intézett a többiekhez, hogy van-e valakinek problémája „fogadott testvérkéje tánctudásával”. Nem volt. Jankát később a családunk tudta nélkül – öccsével és két kisebb testvérével együtt – fizetett nevelőszülőkhöz kényszerítették. (Az, hogy miért kényszerítették, és micsoda körülmények közé, már egy másik történet...) Mindezzel – amellett, hogy félig-meddig egy régi fájdalmat is kiírtam magamból – csupán illusztrálni próbálom, hogy miért nem tűnt fel, kikkel ülök egy fülkében. Ugyan kikkel? Egyikük egy terebélyes (saccra legalább száztíz kilós), sima fekete haját középen elválasztó, és tarkóján kontyba fogó tarka szoknyás hölgy (nyilván kész cigányasszony), mellette egy megtermett, vörösesszőke, szemközt pedig egy zömökebb, szénfekete hajú, sötét bőrű és metszett szemű fiatalember. Az előbbin sárga napszemüveg, márkás rövidnadrág és sportcipő, a másikon a bőrszandál és az elefántcsont színű vászonnadrág fölött köldök- és mellkastetoválás, a karján, az ujjain, az orrában és a fülében vékonyabb-vastagabb ezüst ékszerek. Hű, de szép! És milyen jóízűen kacagtak, amikor a két férfi annyira egyszerre nyúlt a gyűrt kólásdobozért, hogy összekoccant a fejük. Az asszony sebesen hadart valamit, a fiúk válaszoltak, majd előkerült egy-egy Prágáról és Budapestről szóló útikalauz. Az eladdig számomra ismeretlen nyelven beszélő útitársak ekkor angolra váltottak, s arról folyt a csevej, mit nem néztek meg a cseh, és mit szeretnének okvetlenül megtekinteni a magyar fővárosban. Időközben Érsekújvárba értünk, ahol a nemzetközi gyorsvonatokon elkezdik munkájukat a szlovák útlevélkezelők. Jött is két fiatal egyenruhás. Én mondtam, hogy csak Párkányig utazom, a három másik „cigány” meg nyújtotta az útlevelét. „A k... életbe, izlandi útlevelek! Ilyet még nem is láttam. Most mi legyen?” – szólt az egyik. Hagyd csak, benne a cseh pecsét! – így a másik. Tisztelegtek és elmentek. Pár perc múlva nekem is le kellett szállnom, és iszonyú dühös voltam magamra. Izland tudniillik a vágyott országaim egyike. Főképp a hideg és az érintetlen természet, és persze Björk zenéje miatt is, amit ezek a jóemberek ideiglenesen lecseréltek némi izzasztó kulturális tapasztalatcserére. És most a magam tört angolságával ismerkedhettem volna... Persze, hogy fel sem vették, amiért lecigányozták őket (bennünket). Számukra ugyanis értelmetlen hülyeség a kinézet vagy a bőrszín alapján ítélkezni. Szegények! Milyen nyaruk lesz Európának ebben a neorasszizmustól fűtött szegletében?!
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.