Látszólag mobilbotrány

Elmúlt már hamvazószerda, mégis áll a bál Dunaszerdahelyen. Nem fényes vigadókban, hanem a regionális hetilap hasábjain és az egyik helyi iskola tanári karában. A botrányt egy tudósítás robbantotta ki, amelyben a szerző megírta, hogy az egyik szakközépiskola a minap kivonult a kassai Thália Színház Hamletjének a megtekintésére. Az előadás előtt a pedagógusok nyomatékosan felszólították a diáksereget, kapcsolja ki ki-ki a mobilját. Erre az előadás alatt megcsörrent az egyik tanító készüléke, zajos és kárörvendő visszhangot váltva ki. Nem késett a dörgedelmes válaszcikk: valóban bizony, szégyen a mobilcsörgés, de azt is vegyék észre, hogy tanítványaik nagy része unatkozott, akár csak az Antigoné vagy a Fáklyaláng iskolai elemzése közben. Többet el nem viszik az iskolásokat színházi előadásra, mert a méltó viselkedést az alapiskolának vagy a családnak kellett volna megtanítania velük. Kioktatta a névtelenségbe burkolózó pedagógus a színészeket is, akiknek azt üzente, hogy legközelebb ne a nézőteret elhagyó vagy az egymással szórakozó diákokat kémleljék, hanem beszéljenek érthetőbben. A tárgyilagos olvasó a nagy angol drámaíróra gondolva, sok hűhó semmiért minősítéssel zárja le a történteket, meg azzal a megjegyzéssel, hogy máskor a tanárnő is szíveskedjék kikapcsolni a mobilját, punktum. Ám a felszín mögött számos nyugtalanító jelenség sejlik fel. Az egyik pedagógus ismerősöm bizonygatja egyre nekikeseredettebben, amire egyébként a válaszadó is hivatkozik: nincs értékrendjük a mai fiataloknak. Nemrég a példaképükről íratott velük dolgozatot, s akadtak, akik Zámbó Jimmyt, Lagzi Lajcsit, Győzikét és Anettkát választották. Akkor borult ki teljesen, amikor a Légy jó mindhalálig szereplőit elemezve több fiú azt írta Nyilas Misiről, hogy szerencsétlen, mafla, határozatlan, nyámnyila, önállótlan. A lányok kicsit kedvesebben ítélték meg: melegszívű, tisztességes, de szerintük se életrevaló. Sokkal életszerűbb Doroghy Sanyika, szerintük már csak azért is, mert tehetős szülei úgyis kibuliznak neki valamilyen jó sulit meg foglalkozást. A híres debreceni kollégium és tanári kara a „tiszta szadi” jelzőt kapta. Egyébként a regényt az osztály csaknem negyven százaléka nem olvasta. Nem szörnyülködni kellene, hanem okulni a történtekből. Fiatal ismerősömnek drága emlékű, nemrég elhunyt pedagógusomat, Husvéth Máriát említettem, aki például élményszerűvé tette az Antigoné elemzését is. Nem távoli görög történetet hadart el, hanem mai sztorivá emelte a tragédia emberi, erkölcsi vonatkozásait, s arra ösztönzött, képzeljük magunkat a hősnő vagy Kreon, esetleg az öngyilkos fia vagy édesanyja helyzetébe. Istenem, ha ma elemezhetné a Fáklyalángot, mennyire izgalmassá varázsolná a mai gimnazisták számára Kossuth és Görgey öszszecsapását. Azt például, hogy a meg nem alkuvó küzdelemnek vagy bármilyen fegyverletételnek van-e értelme. Nem a távoli csatatéren, hanem itt és most: életünk küzdőterein.

Nincs felmentés a szülők számára sem. Mert majdnem reménytelen az iskola helyzete, ha odahaza a gyerkőc csak Győzike böfögéseit, Bochkor és több tucat ripacs idétlenségeit bámulja, s olvasmányként legfeljebb bulvárlapot talál. Annál több feszültséget, perpatvart, képmutatást, nemtörődömséget. – Ha esténként fáradtan hazatérek, ne idegesítsen a gyerek. Ott a tévé, számítógép, szórakozzon azzal – csattan fel nem egy apa. Anya is. Közhelynek tűnhet, de azért még tény: ezek a mai gyerkőcök sem eleve agresszívak, bűnözőjelöltek. Sokkal több információ zúdul rájuk, ezért kreatívabbak, az idegőrlő napi tempó miatt pedig rendszerint ingerlékenyek. Mindenképpen mások, mint mi, pedagógusok és szülők voltunk. Ezért volna fontos kellő empátiával, odafigyeléssel hozzájuk igazítani nevelési módszereinket. Ahogy nem is olyan régen a Husvéth Máriák tették, és a mi apáink, édesanyáink megpróbálták. Nemrég a nagy viharban nálunk vagy két órára megszűnt az áramszolgáltatás. Jobb híján meséltem az unokámnak. Iparkodtam válaszolni a kérdéseire, meghökkentő kételyeire. Azóta többször mondogatja: – Papa, kapcsoljuk le a villanyt!

Bizony, hetente legalább egyszer, néhány percre vagy órára ki kellene kapcsolni odahaza a világot, a tévét, és a többi szerkentyűt. Az iskolában meg óra közben pedagógusként a magánéleti gondokat, a hivatás ezernyi visszúhúzó keservét. Akkor majd sokkal több lesz az olyan diákelőadás is, amelyen nem rakoncátlankodnak az ifjú nézők. S ha megtanulta a kikapcsolást, nem lesz olyan tanár, akinek éppen akkor csörren meg a mobilja.