Lakodalom van a mi utcánkban

Ki tudna elképzelni egy átlagos szombatot úgy, hogy miután a töménnyel tuningolt disznótoros alapozásra leküldi a jó zsíros húslevest, s azt megtoldja egy rántotthúshalommal, még elfogyaszt némi vadast, grillcsirkét, tortát is, hajnal kettőkor pedig az egészet lenyomatja egy adag töltött káposztával?

„E sorok írója elmeháborodott! – szisszenhetnek fel azok az olvasóink, akik inkább az Egészségünkre mellékletünket kedvelik. – Hisz ennyit senki nem szokott enni szombatonként, de tán’ még vasárnap sem.” Egy átlagos szombat délután valóban nem így telik, ott vannak viszont azok a kivételes szombatok, amikor lakodalomba vagyunk hivatalosak.

E sorok írója járt már menyegzőben izgő-mozgó, szaladgáló, szüleit nyugodtan mulatni nem hagyó ebadta kölyökként (akit ráadásul korábban haza kellett vinni, így a mulatásnak valóban anynyi volt); pattanásos, óráját bámuló kamaszként, akinek holt ciki volt a lagzis zene, mert abban az időben a Pokolgépért rajongott; s jó párban megfordult már konszolidáltan, öltönyben, ahogy kell. Annak azonban a mai napig nem tudott rájönni a nyitjára, miért szolgálnak fel ezen ünnepi alkalmak során irracionális mennyiségű ételt. Mert mikor hajnal kettő tájt a vőfély kihozza a káposztás tálat, s elrikkantja magát: „Itt van a káposzta, ínyencek étele, / Ezzel a tányérját mindenki merje tele / Semmi se maradjon a tál szégyenére, / Mindent meg kell enni, örömapánk kérte”, a botos ember már fáradó tekintete legfeljebb méla undort tükröző arcokkal találkozik. Sokáig úgy gondoltam, többek osztják ebbéli vélekedésemet, ám nemrégiben egy olyan lakodalomba voltam hivatalos, ahol egy német legénynek ígért örök hűséget egy városombeli ifjú hölgy. Tekintettel arra, hogy a külhoni vendégek nem szokták a magyar konyhát, valami középutat kellett keresni. Végül a svédasztal mellett döntött a családi tanács. Volt rajta minden, mi szem-szájnak ingere, a pisztrángtól a bélszínen át a brokkolikrémmel töltött tekercsig. A német vendégek nagyon lelkesen rohamoztak, ám a magyarok csak úgy (ímmel-ámmal?) szedegettek a csillogó fémtálakból. Hajnal felé az egyik távozó vendég megjegyezte az örömanyának: „Ilonkám, jó volt minden, de azért egy jó pörköltet meg valami rántott húst megettem volna.”

Tudja fene, lehet, hogy eddig én gondoltam rosszul.